Jegyzetek a tudásmenedzsmentről


 

A tudásmenedzsment definíciói és eszközei

Tanulás

Kultúra

A tudásalapú gazdaság

Globalizáció

Vissza a címlapra


A tudásmenedzsment definíciói és eszközei

A szükséges tudás


A tudás menedzsmentje, azaz a szükséges tudás „előállításának”, kezelésének, alkalmazásának és további tudások fejlesztésének folyamata átfogja a társadalom és gazdaság szinte egész horizontját, aktív szerepet követel a társadalmi-gazdasági fejlesztési stratégiák létrehozásában, illetve ezek megvalósításában is.

A társadalmi-gazdasági értelemben vezető országok életében meghatározó szerepet játszó, jelentős erőforrásokkal rendelkező cégek már a kilencvenes évek elején felismerték, hogy a szervezetekben válságtünetek mutatkoznak. Ezek a belső problémák azzal kapcsolatosak, hogy a szervezeteken belül keletkező tudás és információ hatékonysága, megoszthatósága, folyamatos terjesztése és fejlesztése alacsony hatékonyságú, mert különböző szervezeti és emberi tényezős akadályokba ütközik. Mind világosabbá vált, hogy a szervezetek gazdasági hatékonyságához jelentősen hozzájárul az a tudástőke, amivel rendelkeznek és amelynek menedzselése egy drámai gyorsasággal professzionalizálódó szakterületté fejlődött. Az ezredfordulón született meghatározás szerint a tudásmenedzsment a tudástőke létrehozásának, megtartásának (biztosításának), megosztásának, számontartásának és felhasználásának rendszeres tevékenysége, amely hozzákapcsolódik a tudás újratermeléséhez, vagyis az innovációs szektorhoz.

A tudásmenedzsment kezdettől szorosan kapcsolódott az információkezelés ezredforduló vége felé felgyorsuló kibontakozásához és az információs ipar erősödésének, differenciálódásának folyamataihoz. A két terület elkülönülése, kölcsönhatása és a globalizációs folyamatokban való hatékony részvétele a kilencvenes évek közepére egyértelművé tette e területek meghatározó szerepét, felelősségét és küldetését a tudás alapú társadalmak létrejöttében.

A tudásmenedzsment a tudás két különböző fajtáját különbözteti meg:

* A tacit tudás (Polányi Mihály filozófus írta le először az 1960-as években), amely a kimondatlan tudás – az egyének fejében, vagyis személyes tapasztalataikban rejtőzik, s amelynek döntő szerepe van a gyakorlati problémák megoldásában – annak ellenére is, hogy gyakran nemhogy másoknak, de tulajdonosának sincs tudomása róla. Az ilyen tudást sejtik az ösztönös megérzés mögött. A mindennapi életben legtöbbször semmilyen esemény nem világít rá a néma tudásra. Becslések szerint egy-egy szervezeten (pl. iskolán) belül az összes tudás 80 százaléka tacit tudás.

* Az explicit tudás ezzel szemben az a tudás, amelyet birtokosának sikerült szavakban vagy más formalizált jelrendszerben megfogalmaznia. Így ez már (elvileg) közzétehető, másnak átadható. A szóbeli kifejezés révén megragadott, alakot öltött és formába öntött tudás nem más, mint maga az információ. A tudásmenedzsment elsődleges célja a tacit tudás előcsalogatása, explicitté tétele. Mi történik ilyenkor? A szervezetben dolgozók kimondatlan, személyes tudása a megfogalmazás (rögzítés, kodifikálás, rendszerezés) révén válik a másik ember számára hasznosítható információvá, amelyet aztán újra és újra hasznosítani lehet. Ezt a lépést externalizációnak nevezik. A megfogalmazás jelentőségét nem lehet túlbecsülni. Minél inkább sikerül a rejtett tudás lényegét megragadni, annál szélesebb körben hasznosítható a születő információ.

A közoktatási intézmények tudásmenedzsmentjét hatékonyabbá teheti, ha erre a felismerésre építenek. A rejtett tudást explicitté tehetik mindazok a fórumok, a belső írásos és szóbeli kommunikációs folyamatok, amelyekkel a pedagógiai tapasztalatokból szerveződő személyes tudás megosztható, kifejezhető és terjeszthető.

A személyes tapasztalatokon alapuló, de sokáig a birtokosa számára is rejtve maradó tudás megnyilvánulásának manapság gazdagon áradó új formavilága és eszközei jelennek meg: ezek körében az elektronikus levelezés, interaktív fórumok, hírlevelek, a mobiltelefonok és SMS-üzenetek is a hagyományos szakmai vitafórumok, értekezletek, konferenciák, kiadványok, informális megbeszélések mellett.

Havas Péter: Tudásmenedzsment, tanulástudomány, tanulásfejlesztés
Vissza az oldal tetejére

A tudásról alkotott kép


A tudásról alkotott kép történeti változásainak vagyunk tanúi. Az istentől elorzott „tudás almája” koncepciójától kezdődően a tudás eszközjellegű működtetéséig sokféle és eltérő tudásfogalom és kognitív kép alakult. Az emberi minőséget meghatározza az életről, halálról és az önmagunkról kialakítható tudásunk. Az újabb tanuláselméletek közül a konstruktivista irányzatok hangsúlyozzák, hogy a tudás közvetlenül nem átadható, hanem személyes konstrukciókban bontakozik ki. A megismerési és kognitív tevékenység eredménye az a személyes tudásunk, amelynek alakítása, fejlesztése a széles értelemben vett tanulási folyamatok által történhet, időről-időre újabb (adaptívabb, relevánsabb) valóságmodelleket, fogalmi rendszereket létrehozva. Az iskolai tanulási tevékenység ennek a személyes tudásnak a felépítésére irányul, amelyhez tanulási készségek, tanulási-megismerési kompetenciák szükségesek. Az intézményben szerveződő tanulás szociális természetű, hiszen társas környezetben, a személyközi kapcsolatokban történik. A szervezetben, a közoktatási intézmény pedagógiai rendszerében történő tanulás társas összetevőit a pedagógiai szociálpszichológia tárja fel. Az informatikai és kommunikációs technológia önmaga is szociális-társadalmi természetű, így az emberiség tudástőkéjének része. Az emberi tanulásról szerzett korábbi és újabb ismereteinket, fogalmainkat a tanulástudomány segít szintézisbe hozni, amely differenciálódott, ezen belül az emberi tanulással foglalkozó tudományterületek az emberi agy- és neuronális (neuroscience) kutatások, a tanulási tevékenységek mesterséges modelljeit és a megvalósuló tanulási gyakorlatát feltáró elméleti és alkalmazott kutatások újabb felismerésekkel és alkalmazható ismeretekkel járulnak hozzá a tanulás fejlesztéséhez.

Az agyféltekék közötti sajátos munkamegosztás és a „tanuló agy” életkor- és nemspecifikus tevékenysége feltárt néhány ígéretesnek mutatkozó ismeretet, amelyek konzekvenciáit hasznosíthatja a közoktatásfejlesztés. Ezek sorában olyan stratégiai felismerések vannak, mint a „tanuló agy” fehérje- és energiaigénye – ez a kérdéskör a gyerekek táplálkozási szokásaihoz és az alultáplált népesség tanulási deficitjeihez kapcsolódik. Ezek a tudományos felismerések a tanulási esélyek biztosításának élettani-életmódbeli alapjaihoz vezetnek. A tanulástudomány foglalkozik a tanulói agy biofizikai-biokémiai folyamatainak számítógépes szimulációkkal közelítő modellalkotásával, a mesterséges intelligenciakutatásokkal, valamint az emberi agy tanulási tevékenységének optimalizálását célzó fejlesztésekkel is. Humánetológiai hipotézis az „önmagát tanító agy” koncepciója, amely azt feltételezi, hogy a tanulást szabályozó, tanító tevékenység mint viselkedés, szociálisan meghatározott fajunk egyedeiben, azaz talán minden ember képes genetikailag programozott módon a tanításra.

Havas Péter: Tudásmenedzsment, tanulástudomány, tanulásfejlesztés
Vissza az oldal tetejére

A tudásmenedzsment céljainak meghatározása


Az alapöltlet, a tudás szisztemetikus menedzselése, azon alapszik, hogy a tudás éppoly nélkülözhetetlen eroforrása a modern vállalatoknak, mint a többi eroforrás és ezért kell ugyanolyan felelosséggel és struktúrált módom kezelni. Már a kezdeti lépésnél stratégiai döntés minden egyes vállalatnál a tudásmenedzsment bemutatása és a tudásmenedzsment idorol idore történo megalapozása. A top menedzsment feladata ennek a stratégiai döntésnek a meghozatala.

A tudásmenedzsment feladat ebben a fázisban:

* A vállalati menedzsment számára kommunikálni a tudásmenedzsment ötletét és elonyeit
* A vállalaton belül a tudásmenedzsment fontosságának azonosítása és mindenki számára nyilvánvalóvá tétele
* A vállalat üzleti tervének és a szervezeti céloknak vizsgálata a tudásmenedzsment szempontjából
* Vizsgálni hogyan kezelik szervezeten belül a tudást
* A tudással és tudásmenedzsmenttel kapcsolatos jövobeli igények
* A felsovezetés feladat : “a tudás célok” meghatározása
* Konkrét projekt célok kijelölése
* Az ICT (Információtechnológia) program meghatározása
* Teremtse meg az elkötelezett és megbízható szervezetet a projekthez
* Jelöljön ki egy munkatársat – aki a tudásmenedzsmenttel foglalkozik
* A felso vezetés feladat – a “tudás kultúra” példájának kialakítása
* A tudás célok és az üzleti terv alapján a tudás stratégia kialakítása – ez amuvészet

Johannes Köper, IfW GmbH, koeper@ifw.uni-bremen.de
Vissza az oldal tetejére

A vállalati tudástőke


A tudás fogalmánál maradva: megkülönböztetjük a személyes tudást a kisebb-nagyobb csoportok, illetve szervezetek szellemi kapacitásától. A tudástőke mint kifejezés azt tükrözi, hogy a vállalati vagyon (egyesek szerint legnagyobb értékű) eleméről van szó. Egy cég tudástőkéje három összetevőből áll:

* a piaci kapcsolatok tőkéje,
* az ún. strukturális tőke és
* az emberi tőke.

A piaci kapcsolatok tőke volta nem szorul magyarázatra.

A strukturális tőke mindazt magában foglalja, ami az alkalmazottak távozása után is megmarad, például a folyamatokat, a szervezeti felépítést, az információs rendszereket, a szabadalmakat.

Az emberi tőke a dolgozók ismereteiből, készségeiből, tudásából tevődik össze és a munkatársak távozása után sajnálatos módon elvész a vállalat számára (Sellin 1998). Épp erről írt Leandro Herrero egy gyógyszeripari magazinban: "Ha eltűnik egy kétezer dolláros laptop az irodából, azonnal vizsgálat indul; ha kilép a cégtől egy százezer dollárt érő munkavállaló, akkor - látszólag - nem történik semmi." Pedig Herrero szerint a vállalatoknak pánikszerűen reagálniuk kellene minden IQ-veszteségre (és -nyereségre); ezeket az eseményeket figyelembe kellene venniük a vezetők teljesítményértékelése során, hiszen "brain-holder value" nélkül nincs "shareholder value"; sőt, a ROI (return on investment) mintájára be kellene vezetni a ROK (return on knowledge) mutatót, mi több: IQ-egységekkel kellene mérni a vállalatokat és a vezetőkön számon kellene kérni ezeket az értékeket... (Herrero 2000).

Ugyanennek a magazinnak egy korábbi cikke arról szól, hogy az okos vállalat jóval több, mint okos emberek együttese. David Matheson és szerzőtársai (1998) szerint a gyógyszergyárak biztosan az első helyek egyikén végeznének, ha "okosságukat" a munkatársak IQ-jának összegével jellemeznék. A sok-sok egyéni értelem azonban nem magától alakul át vállalati intelligenciává. A szerzők kilenc feltételt sorolnak fel:

* az értékteremtés légkörében dolgozni,
* alternatív megoldásokat keresni döntéshozatal előtt,
* meglátni a tanulás lehetőségét minden változásban,
* megbirkózni a bizonytalanság tudatával,
* a változó környezethez igazítani a stratégiát,
* rendszerben gondolkodni,
* bátorítani az információáramlást,
* megnyerni és felhatalmazni a vezetőket minden szinten,
* fegyelmezetten meghozni a döntéseket.

Mathesonék úgy találják, hogy az integratív kezdeményezések - például a fejlesztés és az értékesítés együttműködése a stratégiai marketingben vagy a termékfejlesztés egybeötvözése a helyi (regionális) lehetőségekkel - évről-évre célkitűzések maradnak sok cég életében, és ez a tény bizonyítja a vállalati intelligencia növelésének szükségességét. Negatív példaként az "agyhalott" Syntexet említik, amelyet 1994-ben felvásárolt a Roche és ma már mindössze egyetlen részleg (a kaliforniai Roche Bioscience) tekinthető a Syntex maradékának, ahol hatszáz fő dolgozik a hajdani 12 ezer alkalmazott közül. A cikkben található rövid teszttel kapcsolatban viszont a szerzők derűlátón hangsúlyozzák, hogy - szemben az egyéni intelligenciával - az intézményi IQ drámai gyorsasággal javítható.

Sándori Zsuzsanna: Mi a tudásmenedzsment?
Vissza az oldal tetejére

A tudásspirál


A kimondatlan tudás egyik legfontosabb jellegzetessége, hogy a másik embernek közvetlenül átadható. Gondoljunk a mester-tanítvány, újonc-mentor kapcsolatokra. A tudásátadásnak ezt a módját nevezik szocializációnak. A tacit tudásból új tacit tudás lett - a másik ember fejében.

Kombináció (összehasonlítás, tendenciavizsgálat, összefüggések feltárása stb.) révén az explicit tudáselemekből (információkból) újabb explicit tudáselemek (információk) születnek. A kombináció egyfajta szintézis, új információ létrehozása az összegyűjtött explicit elemek együtteséből.

Végül az explicit információ megértés révén ismét személyes tudássá válik, ez a folyamat az internalizáció.

A felsorolt lépések (externalizáció, szocializáció, kombináció és internalizáció) körforgást alkotnak, szerencsés esetben azonban nem egyszerű ismétlődésről, hanem emelkedő spirálról beszélhetünk: mások számára hasznosíthatóvá tett tudásunk kombinálódik további információkkal, majd új tudásként beépül agyunkba és ismét átadásra vár. Mindezenközben - ideális esetben - egyre többet tud minden érintett, röviden: tanulunk. Egy-egy vállalaton belül megszámlálhatatlanul sok, egymással átfedő (!) tudásspirál azonosítható. A tudásmenedzsment célja akár úgy is megfogalmazható, mint a tudásspirálok számának gyarapítása, s egyben a spirálok emelkedésének gyorsítása (Willard 1999).

Sándori Zsuzsanna: Mi a tudásmenedzsment?
Vissza az oldal tetejére

A tudástérképek


A pillanatnyi helyzet felmérésében hasznos lehet, ha - ahogyan a magyarországi KPMG ügyfelei is tették a 2000. évi felmérés során - meggondoljuk, hogy hány perc/óra/nap alatt lehet cégünknél választ kapni bizonyos kérdésekre, például:

* a tulajdonosi struktúra összetétele,
* a múlt heti értékesített mennyiség,
* mi jelent meg a médiában rólunk a múlt héten?
* a vállalatnál futó X projekt helyzete,
* kik a kulcsügyfelek?
* ki beszélt utoljára Y ügyféllel?

Valamiféle tudástérképe minden dolgozónak van, hiszen sejtik, hogy mikor hova érdemes fordulniuk. A legegyszerűbb tudástérkép a vállalat szervezeti felépítése. De ha belegondolunk, hogy például a gyógyszeriparban mennyi és milyen sokféle tudás testesül meg egyetlen termékben, máris érezni fogjuk, mekkora távolság lehet a mégoly célszerű szervezeti felépítés és egy árnyalt információkat (szakmai életrajzokat, egyéni tapasztalatokat, személyes kapcsolatokat) is tartalmazó vállalati "arany oldalak" között.

A meglévő tudás céltudatos felmérése a leggyakoribb tudásmenedzsment-feladat. A szakemberek nem győzik hangsúlyozni a rendszerezés, a strukturálás fontosságát, bár a "hierarchikus" jelzőt szinte soha nem használják. A struktúra lazasága, a benne előforduló átfedések és asszociatív kapcsolatok sokasága is csupán néhány cikkben kerül szóba. Valószínűleg csak látszólag egyszerű vállalkozás több száz szellemi dolgozó képzettségéről, jártasságáról, tapasztalatairól használható leltárt készíteni.

Sándori Zsuzsanna: Mi a tudásmenedzsment?
Vissza az oldal tetejére

A tudás megosztása


Megismétlem, amit egyszer már leírtam: a tudásmenedzsment elsődleges célja a hallgatag személyes tudás felszínre hozása olyan formában, hogy az mások számára hasznosítható legyen. Ez az, amit röviden a tudás megosztásaként emlegetünk. Ha megkérdeznék tőlem, milyen lényegi újdonságot jelent számomra a tudásmenedzsment "mozgalma", azt válaszolnám, hogy az átgondolt, eltökélt tudásmegosztás gyakorlatát. Az én szememben ez maga a tudásmenedzsment.

De ha egyszer a tudás hatalom, mi késztetné arra az embereket, hogy tudásukat megosszák másokkal?

Mi fékezheti a munkatársak közötti természetes versengést? Mindenekelőtt a közös célok megléte és az ebből fakadó együttműködés légköre. Továbbá: a létbiztonság. Azután a törekvés, hogy nevünket ismertté tegyük. És a részvétel jóleső tudata. Vagy a kölcsönös előnyök érzékelése. Esetleg a változás szédülete. Különös hangulat, amikor az ember nem érzi tehernek, hogy a tapasztalatait szavakba öntse. Egyszóval: a tudás megosztását támogató szervezeti kultúra.

A szervezeti kultúrával kapcsolatos kérdéseknek könyvtárnyi irodalmuk van. A tudásmenedzsment szempontjából nézve a szervezeti kultúra legfontosabb és - ami szintén lényeges - egymásra épülő (!) elemei, ahogyan a Knowledge Associates CE szemináriumi anyagában is áll:

* a bizalom,
* a kommunikáció és
* a tanulás.

A Knowledge Associates CE munkatársa a következő idézetekkel támasztotta alá a bizalom, a kommunikáció és a tanulás jelentőségét:

* "A bizalom a szervezet éltetőereje és az emberek motiválásának legmagasabb szintű módja. Az emberek akkor dolgoznak együtt a leghatékonyabban, ha megbíznak egymásban."

* "A nyílt kommunikáció növeli a bizalmat, és természetes módon [kiemelés a szeminárium előadójától] vezet az együttműködés igényéhez."

* "A gyors tanulás növeli a kompetenciát, növeli a bizalmat, és természetes módon vezet a tudásmegosztás igényéhez."

Mondhatjuk azt, hogy az egész tudásmenedzsment hatóköre annyira szűk vagy olyan tág, mint amilyen szűkek vagy tágasak az intézményen belül a bizalom körei? Bizalmi körök, kicsik vagy nagyok, elszigeteltek vagy egymással átfedők... Ha magunk elé képzeljük ezeket, mintha csak térképen keresnénk a termékeny földeket!

Ahol az emberek nem működnek együtt, ahol ellenségesen viselkednek, ott kidobott pénz és elfecsérelt idő tudásmenedzsmenttel foglalkozni - hacsak nem a szervezeti kultúra megváltoztatásának céljával látnak hozzá, szögezi le Susan Mendelsohn Kersey (1998) a Knowledge Management c. folyóirat egyik első számában. A cikkben szóba kerül a British Petroleum, ahol a 20 millió dolláros tudásmenedzsment-költségvetés 20%-át fordították szoftverre és hardverre, 80%-át az alkalmazottak képzésére és a vállalati kultúra átalakítására. A szerző szerint az esetek többségében ez sajnos fordítva alakul. "Put people first", azaz tedd az embert az első helyre, adja ki a jelszót. Mindezzel összhangban a KPMG Hungária fórumán elhangzott, hogy "nemzetközi tapasztalatok szerint egy tudásmenedzsment jellegű beavatkozás sikere 20-30%-ban infrastruktúra, 70-80%-ban szervezeti kultúra és vezetői stílus függvénye". A KPMG szakemberei különösen fontos kérdésként emelték ki, hogy vajon a vállalati kultúra elismeri-e a szakértelmet, más szóval: lehet-e a cégnél szakmai (nem vezetői) karriert csinálni?

Hogyan, miképpen változtatható meg az intézményi kultúra? Felsorolom Susan Mendelsohn Kersey tanácsait:

* Mindennél fontosabb, hogy az embereknek közös céljaik legyenek.

* Latba vethető számos eszköz, például: bizalomerősítő beszélgetések; olyan kommunikációs technikák elsajátítása, amelyek az odafigyelésre és a párbeszédre helyezik a hangsúlyt.

* Sokat segít, ha az alkalmazottakat is bevonják a döntéshozatalba (de legalább a tervezett tudásmenedzsment-programok kialakításába).

* Átütő erejű a felső vezetők személyes példája.

* Döntő jelentőségű a jutalmazás rendszere, az együttműködés ösztönzése.

Ugyanez a cikk közöl egy listát "Mi kell a tudásmegosztáshoz?" címmel. Csak részben idézem:

* Bizalom, bizalom és bizalom.
* Legyünk képesek világosan kifejezni magunkat.
* Legyen határozott okunk vagy célunk [mármint tudásunk megosztására/megosztásával].
* Egy nyelven beszéljünk.
* Jusson rá időnk.
* Legyen mód a kötetlen kapcsolatfelvételre.
* Magunk dönthessük el, hogy bekapcsolódunk-e.
* Legyen a kezünkben (fejünkben) olyan helyi/személyes tudás, ami könnyen átadható.
* A tudás megosztásában támogassanak a feletteseink.
* Az infrastruktúra is támogassa a tudás megosztását.

Visszatérő intelem (tanulságos tapasztalat?), hogy az intézményi kultúra csak fokozatosan, lassan, lassan - még annál is lassabban! - változtatható meg. Könnyen lehet, hogy a tudásmenedzsment-program kínálja az első olyan alkalmat, amikor a vállalatnál a szervezeti kultúra tudatos átalakítására törekednek. A siker érdekében a lehető legnagyobb körültekintéssel kell eljárni. Az apró lépések, a finom változtatások sokkal több eredménnyel kecsegtetnek, mint az erőltetett újítások. A helyénvaló tudásmenedzsment-program Sellin (1998) sebészi hasonlatával élve "nem láncfűrész, hanem lézersugár".

Sándori Zsuzsanna: Mi a tudásmenedzsment?
Vissza az oldal tetejére

Szakértői tudás megosztása


Ebben a tanulmányban a tudást mint hatalmi bázist vizsgáljuk meg. Abból indulunk ki, amit mások is mondanak: a tudás manapság nagyon fontos, talán a legfontosabb erőforrás. Birtoklása azonban nem feltétlenül ad hatalmat, csak bizonyos feltételek megléte és taktikai ügyesség mellett, amint ez az anyagi forrásokra is érvényes. A tudás ráadásul illékony, állandóan mozgó, átalakuló hatalmi bázis, ami megmutatkozik a sok okos embert foglalkoztató úgynevezett "tudásszervezetek" célrendszerének, struktúrájának, döntési rendszerének, viselkedésének képlékenységében, változékonyságában is

Azt az állítást is megkockáztatjuk, hogy a tudás hatalmi bázisként bizonyos mértékig önmaga ellensége: azt ugyanis, hogy a tudást ma egyre könnyebb rögzíteni, továbbítani, megosztani, éppen a tudás fejlődése teszi lehetővé. A megosztás a monopolizálás ellensége, a monopólium pedig közvetlen kapcsolatban áll a hatalommal.

A tudás hatalmi bázisként való vizsgálata fontos feladat. A tudás jelentőségét felismerve sok vállalat kezdett bele különféle tudásmenedzsment programokba, és az egyéb projektekben (pl. vezetői információs rendszer fejlesztése, ügyfélkapcsolatok menedzsmentje) is gyakran találunk tudásmenedzsment-elemeket és vonatkozásokat. Az információt, az ismereteket persze mindig is menedzselték (fejlesztették, rögzítették, terjesztették stb.) amióta világ a világ, a gazdaság fejlődése azonban szükségessé, a modern technológia pedig lehetővé tette, hogy ezt egyre tudatosabban és módszeresebben tegyék. Módszerben és technológiai megoldásban nincs is hiány, a mai informatika és távközlés tényleg csodákra képes. A tudásmenedzsmentnek azonban van egy sokkal nehezebben kezelhető szociológiai, kulturális, hatalmi vetülete is, és a projektek hajója éppen itt szokott gyakran zátonyra futni.

Egy tipikus tudásmenedzsment projekt – mint később látni fogjuk – alaposan felkavarhatja az érdekek bonyolult szövevényét, alááshatja a kialakult hatalmi rendet, ami aztán nem marad következmények nélkül. Sajnos ezek a következmények eléggé kiszámíthatatlanok és sokszor egyáltalán nem tesznek jót a projektnek.

Hatalom a szervezetben

Induljunk ki a hatalom fogalmából, amit a befolyásolás képességeként értelmezünk. Egy adott szervezetben – például egy vállalatnál vagy valamilyen hivatalban, közösségben – annak van hatalma, aki képes annak a működését, viselkedését, döntéseit befolyásolni. A stratégiai tervezés közismert kiindulási módszere az érintettek (angolul „stakeholder”-ek) körének elemzése. Érintetteknek nevezzük mindazokat az egyéneket és csoportokat, akiknek nem mindegy, hogy egy szervezetnél mi történik, például mennyi bért fizetnek, milyen szerződéseket kötnek, milyen stratégiai, szervezeti és egyéb döntéseket hoznak. Ha egy szervezet hatalmi rendszerét elemezzük, legokosabb először őket számba venni, az adott helyen megfelelő csoportosításban. Egy részük a szervezeten belül tevékenykedik, mint például a fizikai és az adminisztratív munkakörök betöltői, a vezetők, a különböző funkcionális részlegek, gyárak, telepek munkatársai. A külsők között ott vannak a tulajdonosok, a hitelezők, a vevők, a szállítók, a partnerek, az állam, a lakosság és így tovább. Vannak olyan érintettek is, akik egyszerre vannak bent és kint, mint például a szakmai szervezetek vagy a politikai pártok, vagy a részvénytulajdonos dolgozók.

A hatalmi rendszer elemzésének következő lépése az érintettek érdekeinek, céljainak feltárása. Már egy felületes elemzés is kimutathatja, hogy egyes érdekek összekapcsolják, mások viszont szembeállítják a listára felvett csoportokat. Vegyünk egy egyszerű példát: a vállalat bevételéből sokan, sokféle módon részesednek: az alkalmazottak bért kapnak, a tulajdonosok osztalékok, az állam adót, a város szponzori támogatásokat és így tovább. Közös érdekük, hogy a cég fennmaradjon, de ha a bevétel nagysága adott, egyik érdekelt fél csak a többiek rovására növelheti a részesedését. A nyilvánvaló érdekellentétek miatt belső és külső, írott és íratlan megállapodások, döntések alku tárgyai, az alkudozásban pedig mindenki a hatalmi pozíciójának, befolyásolási képességének megfelelően vehet részt.

Nézzük meg, mitől függ egy érintett személy vagy csoport (nevezhetjük hatalmi játékosnak is) befolyásolási képessége, azaz hatalma. A hatalom eredményes gyakorlásához lényegében a következő három dologra van szükség:

* valamilyen hatalmi bázisra;
* a hatalom gyakorlásának szándékára;
* megfelelő, a hatalmi bázishoz illő taktikára.

Következő lépésként az érintettek (hatalmi játékosok) listáját ezekkel a tényezőkkel egészíthetjük ki. Nézzük meg elsőként, miféle hatalmi bázisok jöhetnek szóba.

Hatalmi bázist adhat valakinek vagy valakiknek valamilyen hivatalos szabály, legyen az akár állami, akár a szervezet irányítói által jóváhagyott előírás. Arra vonatkozóan például, hogy egy részvénytársaság tulajdonosai milyen jogokkal élhetnek, milyen döntéseket hozhatnak, törvényi rendelkezések vannak. A vezetők döntési jogosítványait szervezeti szabályzatok, munkaköri leírások foglalhatják össze. Az ilyen hatalmi bázisok „hivatalosak”, explicit módon megfogalmazottak, általában jól láthatóak.

Vannak azonban másfajta, kevésbé „hivatalos”, nehezebben megfogható és kezelhető hatalmi bázisok is. Hatalmi bázist adhat egy játékosnak valamilyen forrás is, például pénz, munkaerő, anyag, információ, szaktudás. Ahhoz, hogy egy ilyen forrás hatalmi bázisként erős legyen, három tulajdonsággal kell rendelkeznie:

* a szervezet számára legyen fontos, nehezen nélkülözhető;
* ne legyen mással helyettesíthető;
* monopolizálható legyen, azaz csak a kérdéses játékostól lehessen megkapni.

Az ilyen fajta hatalmi bázis működése egyszerű: birtokosa, ha kívánságait nem teljesítik, megfenyegetheti a szervezetet a forrás megvonásával. Ha az a szervezet számára valóban fontos (elvesztése kellemetlen vagy akár végzetes lehet), ha nem képes azt mással helyettesíteni (például egyik anyagfajtát vagy szakértelmet a másikkal), ha a birtokosa monopolhelyzetben van (nincs másik szállító), ez a fenyegetés igen hatásos lehet. Nevezhetjük akár zsarolásnak is, hiszen lényegében erről van szó, bár ez a kifejezés egyes helyzetekben túlságosan erős, aki hallja, valamilyen büntetendő cselekményre gondolhat.

Könnyen beláthatjuk, hogy hatalmi bázisként szolgáló forrással nem csak azok rendelkezhetnek, akiket egyébként a korábban említett szabályok, előírások, hivatalos jogosítványok is támogatnak. Az is nyugodtan megállapíthatjuk, hogy egy fontos és monopolizált forrás adott helyzetekben sokkal erősebb adu lehet egy hivatalos jogosítványnál.

A jogosítványok és források mellett említsünk meg egy harmadik lehetséges hatalmi bázist is: a kapcsolatot mindazokkal, akik az első kettővel rendelkeznek. Jó alkupozíciója lehet ugyanis annak is, akinek se forrásai, se jogosítványai nincsenek, de kapcsolatban áll olyan játékosokkal, akik viszont rendelkeznek ilyenekkel, hozzájuk rajta keresztül vezet az út. A magyar közélet ezt találó módon „kapcsolati tőkének” is szokta nevezni.

Valamilyen hatalmi bázis birtoklása nem elegendő a sikeres érdekérvényesítéséhez, a szervezet döntéseinek, viselkedésének befolyásolásához. Lehetnek olyan érintettek, akik rendelkeznek hatalmi bázissal, de valami miatt hiányzik belőlük a szándék a csatározásokban való részvételre. Ennek sokféle oka lehet, amelyek közül a legegyszerűbb az, amikor valaki nem ismeri fel, hogy milyen erős adu van a birtokában; például egyszerűen nem látja, hogy az általa kizárólagosan birtokolt forrás mennyire fontos, elvesztése milyen kínos helyzetbe hozhatná a szervezetet. Másokat egyéb okok (például erkölcsi megfontolások, megtorlástól való félelem) tarthatnak vissza.

A hatalom taktikái

A következő kérdés az, hogy az egyes érintettek miként élhetnek a hatalmi bázisaikkal, azaz milyen taktikát alkalmazhatnak. Első megközelítésben ezek a taktikák két csoportba sorolhatók:

* egy részük valamilyen hatalmi bázis megszerzését vagy a meglévő megerősítését szolgálja;
* más részüknek az a célja, hogy az adott hatalmi bázis(ok) felhasználásával valamilyen célt elérjenek, érdeket érvényesítsenek.

A gyakorlatban a két csoport között nincs éles határvonal, sőt, a legügyesebb taktikák egyszerre szolgálják mindkét törekvést. A taktikák – gyakran egymással kombinált – gyakorlati alkalmazását hatalmi játszmáknak is szoktuk nevezni. Amikor az angol nyelvű szakirodalom szervezeti ügyek kapcsán „organizational politics”-ről beszél, akkor ezekről van szó. A játszmáknak ellenjátszmái is vannak, hiszen az érdek érvényesítése sok esetben mások érdekeinek rovására történik, akik ezt nyilván nem nézik jó szemmel.

A sokféle játszmában jól megfigyelhetünk néhány alapvető szabályt. Ha valaki például forrás-típusú hatalmi bázisa megerősítésére törekszik, azt kell elérnie, hogy a forrás a szervezet számára fontos legyen, ne lehessen mással helyettesíteni, és ő legyen a kizárólagos birtokosa. A monopolizálás egyik módja a forrásbirtokosok összefogása, a szövetkezés. Az ellenjátszma az alternatív források felkutatása vagy felépítése, a forrásbirtokosok megosztása, szervezkedésük, egységes fellépésük megakadályozása. Az sincs reménytelen helyzetben, aki nem rendelkezik hatalmi bázissal: elegendő lehet, ha a többiek azt hiszik, hogy van neki. (Ilyen látszatot leginkább a kapcsolatokkal lehet kelteni.) Monopolizált források segítségével jogosítványokat lehet megszerezni, egyes jogosítványokat pedig források megszerzése vagy monopolizálása érdekében lehet felhasználni.

Ha a hatalmi játszmák a szakmai tartalom rovására túlságosan felerősödnek, azt szoktuk mondani, hogy a szervezet „átpolitizálódott”: a döntéseket már nem szakmai megfontolások alapján hozzák, hanem azok hatalmi küzdelmekben születnek meg, az adott erőviszonyoktól és az érintettek taktikázásától, személyes alkudozásától függően. Ilyenkor például nem azért javasolnak valamit, mert szakmailag helyesnek tartják, hanem mert X vagy Y pozícióját erősítik vagy gyengítik vele. A szervezet céljai, viselkedése, akciói a pillanatnyi erőviszonyoktól függően változnak. Ez veszélyes állapot, hiszen rontja a szervezet koncentráló képességét, elhomályosítja a közös érdekeket, pazarolja az energiát. Leginkább nagyobb szervezeti átalakulások, stratégiaváltások idején szokott előállni, és akár a szervezet pusztulásához is vezethet.

A hatalmi bázisok, hatalmi pozíciók természetesen nem állandók. Akkor is átalakulhatnak, ha az érintettek történetesen nem tesznek ezért semmit. Valamilyen technikai újdonság például felszámolhat egy monopolhelyzetet. Egy fontos piac bezárulása hatalmi bázisokat nullázhat le. Az oktatási rendszer irányváltásai szakmákat értékelhetnek le és fel. Egy projektvezető alkupozíciója teljesen más lehet projekt előtt, alatt és után. A vállalati szervezetekben a nagyobb hatalmi átrendeződések általában valamilyen jelentősebb környezeti (piaci, technológiai stb.) változás hatására indulnak el. Ez átalakítja az érintettek hatalmi bázisait, amit azok előbb-utóbb észrevesznek. Akik erősebbnek érzik magukat, megindítják a harcot az érdekeik érvényesítéséért, a korábban felül lévők pedig természetesen ellenállnak. A játszma kimenete attól függ, hogy mennyire átfogó és tartós a hatalmi bázisok átalakulása, mennyire ügyesek a „lázadók”, és mire képesek az „ellenállók”.

A szakértői játszma

A hatalommal kapcsolatos alapfogalmak tisztázása után térjünk most vissza tulajdonképpeni témánkhoz, a tudás és a hatalom kapcsolatához. Az egyszerűség kedvéért a tudás birtokosait a továbbiakban szakértőknek fogjuk nevezni, szakértő alatt jól képzett, komoly tapasztalatokkal bíró szakembert, például mérnököt, közgazdászt, szoftverfejlesztőt, menedzsert, bonyolult munkát végző szakmunkást, mesterembert értve. Ha vállalatnál (vagy vállalatnak) dolgoznak, egyénileg vagy csoportosan az érintettek közé tartoznak, és mivel érdekeik és céljaik vannak, hatalmi játszmákat játszhatnak. Kérdés az, hogy ezt miként teszik.

A humánpolitikai szakirodalom általában felhívja a figyelmet arra, hogy a szakértők sajátos jegyekkel bíró, különleges csoportot alkotnak, és ezt saját tapasztalataink is igazolhatják. Megfigyelhetjük például a következőket:

* a munkájuk általában kevésbé monoton, ismétlődő jellegű, mint a fizikai munkásoké;
* munkájukban a vállalati előírások mellett szakmai követelményekhez, normákhoz is igyekeznek tartani magukat, ez konfliktushoz vezethet;
* motivációjukban, célrendszerükben fontosak a belső, szubjektív elemek (önmegvalósítás, kreatív munka, célok elérése, szakmai elismertség stb.);
* a pénz mellett a tanulási, fejlődési lehetőségeket, a kreatív környezetet is nagyra értékelik;
* a munkájukat szeretik maguk irányítani, ellenérzésekkel fogadják a külső felügyeletet;
* tevékenységük különleges, szakértői, problémamegoldói jellege miatt nehéz őket ellenőrizni (lehetetlen megmondani, hogy egy plafont bámuló mérnök éppen lustálkodik, vagy egy tervrajz vázlatát rakja össze a fejében);
* eredményességük, hatékonyságuk méréséhez nem könnyű bizonyos esetekben lehetetlen eszközöket, mércéket találni.

Az igazi szakértő legfontosabb hatalmi bázisa a szakértelme: a tudása, a tapasztalata, a fejében, a jegyzeteiben, a számítógépében felhalmozódott, általa uralt információ- és tudástömeg. Erre a hatalmi bázisra ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint a többi forrásfajtára: akkor erős, akkor ad befolyásolási képességet, ha a szervezet számára fontos, mással nem helyettesíthető és monopolizálható.

Rögtön ki is mondhatjuk a következtetést: hatalmi, érdekérvényesítési szempontból a szakértő akkor jár el helyesen, ha szakértelmét, tudását megpróbálja egyrészt minél fontosabbá tenni, másrészt igyekszik monopolizálni azt. Ebből egyszerű magatartásbeli szabályok, taktikák adódnak, melyek mindegyike káros lehet a közösség számára, mint például:

* igyekezz bebizonyítani, hogy a tudásod nélkül értékes üzletek vesznek el, létfontosságú rendszerek állnak le;
* igyekezz elkerülni a tudásod, az információid, a tapasztalataid rögzítését, kodifikálását, hiszen ezzel mások számára is hozzáférhetővé teszed, azaz megszűnik a monopólium;
* építs arra, hogy a többiek laikusak a te szakterületeden, és törekedj rá, hogy azok is maradjanak;
* a munkádat, a szakértelmedet körülvevő homályt többféle eszközzel, pl. szakmai „tolvajnyelv” használatával fokozhatod;
* ne feledd el rendszeresen hangsúlyozni a munkád innovációs, algoritmizálhatatlan, szabályozhatatlan jellegét, ezekre hivatkozva bújj ki az ellenőrzés alól.

Ezek a taktikák szöges ellentétben állnak a tudásmenedzsment filozófiájával és törekvéseivel. Ez utóbbi szerint a személyes tudást a szervezetben közkinccsé kell tenni: rögzíteni, kodifikálni kell, és eljuttatni mindazokhoz, akiknek szüksége van rá. A tudás tehát nem a személyé, hanem a közösségé. A tudás munka közben keletkezik: a szakértők egyénileg vagy csapatosan dolgoznak a projektjeiken, miközben információkat gyűjtenek, ismereteket, tapasztalatokat szereznek. Ezt a tudást „ki kell szedni az emberek fejéből”, különben mások nem használhatják, megfeledkeznek róla, vagy egyszerűen elvész a szakértők távozásával. A rögzítésnek, kodifikálásnak sokféle módja van a legegyszerűbbektől (pl. a tapasztalatokat egyszerűen leírják vagy elmesélik) a legmodernebbekig (számítógép, internet, videó, CD stb.) A rögzített tudást egy arra hivatott szervezet dolgozza fel, más információkkal, ismeretekkel, tapasztalatokkal kombinálja, rendezi, katalogizálja, majd mások számára is hozzáférhetővé teszi valahogy úgy, ahogy egy közkönyvtár működik. A következő csapat a már meglévő szervezeti tudásra támaszkodik, nem kell mindent újra kitalálnia. Miközben dolgozik, maga is új tudást szerez, ami aztán bekerül a központi tárba…, és így tovább, így emelkedik a tudásspirál egyre magasabbra, így növekszik a szervezet tudástőkéje.

A technikai nehézségek ellenére (pl. hogyan katalogizáljuk a tudásfajtákat, miként rakjunk össze tudástérképet, milyen tárolókat használjunk, hogyan biztosítsunk könnyű, de szervezett és ellenőrzött hozzáférést, egyáltalán mennyi pénzt fordíthatunk az egészre, drága számítógépes rendszer építsünk, vagy nyissunk inkább még egy kávézót, ahol az emberek együtt reggelizhetnek és tereferélhetnek) az elgondolás tulajdonképpen logikus és egyszerű. Viszont az a szakértő, aki nem igyekszik monopolizálni a tudását, saját érdekei ellen is cselekszik, hiszen gyengíti a hatalmi bázisát, rontja az alkupozícióját. Nem véletlen tehát, hogy a fenti módon leírt tudásmenedzsment rendszerek bevezetése emberi problémákba ütközik. Ráadásul az akadályok igazi természetének felismerése nehéz, hiszen kevesen jelentik ki nyersen és nyíltan magukról, hogy „azért nem csinálom, mert az érdekeim mást kívánnak”; inkább valami másra hivatkoznak, például időhiányra, technikai nehézségekre.

A saját érdekeire, hatalmi bázisára vigyázó szakértő tehát ellenáll a tudása rögzítését, megosztását célzó törekvéseknek – vonhatnánk le a végső következtetést. Szerencsére a helyzet azért nem ennyire szélsőséges. A racionálisan gondolkodó szakértő nem végletekben gondolkodik, hanem mérlegel és optimalizál: megnézi, hogy mit kaphat és miért. Ha a szervezettől munkát és pénzt akar, tudásának egy részét meg kell mutatnia, át kell adnia. Tudásáért cserébe maga is hozzáférhet mások tudásához, a tanulás, a fejlődés lehetősége, mint már jeleztük, fontos szempont. Nem, véletlen, hogy a tudásmenedzsment egyes szakértői „szervezeti tudáspiacról” beszélnek, ahol adnak és vesznek. A felek akkor járnak jól, ha a csere létrejön. Ráadásul a szakértők jó része szereti magát megmutatni, szeret szakmai tekintélyt szerezni, ami megint csak nyitottságot követel.

Mindazonáltal a korlát mindig ott van: a tudás megosztása, átengedése ellentmond a hatalmi, érdekérvényesítési érdekeknek. A racionálisan gondolkodó szakértő addig megy el, amíg tudása megosztásáért pénzben, tekintélyben, fejlődési lehetőségekben stb. többet kap, mint amennyit hatalmi bázisban, alkupozícióban, biztonságban elveszít. Ezt a korlátot különböző módszerekkel (pl. a kodifikálás jutalmazásával, szakmai karrierutak építésével) odébb lehet tolni, de nem akármeddig. A szervezetnek ezen egyébként aligha szabad meglepődnie, hiszen a szakértő tulajdonképpen ugyanazt teszi, mint ő maga, amikor információkat titkosít, szabadalmi jogokat óv, nem adja ki a forráskódot, szigorúan védi a vállalati intranetet.

A tudása monopolizálására törekvő szakértő és a tudás megosztásában, a monopólium megtörésében érdekelt szervezet játszmájának különböző megnyilvánulásaival gyakran találkozhatunk. Emlékszünk például a vezetőre, aki nem engedi, hogy a részlegénél nála okosabb emberek is megjelenjenek. Ismerjük a kereskedőt, aki csak a legalapvetőbb információkat árulja el az ügyfeleiről, hiszen tudja, hogy a „kapcsolati tőke” az ő életbiztosítása. Láttunk már szakembert, aki nem hajlandó pontos felvilágosítást adni a munkája természetéről, fogásairól. Olvastunk emlékeztetőket, cikkeket, könyveket, hallottunk beszámolókat, előadásokat, amelyek pont a lényegnél állnak meg. Láttunk szupermodern technikai rendszert az információk, szakismeretek, tapasztalatok tárolásához és terjesztéséhez, amely üresen ketyegett, mert senki sem töltötte fel tartalommal. A másik oldalon pedig megfigyelhetjük az ellenjátszmákat: tudásmenedzsment rendszerek, vállalati tudástárak építését, új szakértők kiképzését, belsők és külsők versenyeztetését, az eljárások szoftverekben való rögzítését, a tudás megosztásának jutalommal és/vagy büntetéssel való kikényszerítését.

A szakértőknek nagyobb a manőverezési szabadságuk. Korábban már beszéltünk a blöffölés lehetőségéről: érdekérvényesítési szempontból az is elegendő lehet, ha a többiek az hiszik rólunk, hogy van hatalmi bázisunk, a jelen esetben fontos, nem helyettesíthető szakértelmünk. Minél különlegesebb tudásról van szó, és minél laikusabb a szervezet többi része annak megítélésében, annál több lehetőség nyílik a valóság leplezésére. Rutinosan használt szakzsargonnal, idegen szavakkal, jókor elejtett megjegyzésekkel sokáig fenn lehet tartani a látszatot. Valószínűleg sokan találkoztunk már olyan „szakértőkkel”, akikről hónapok múlva se lehet pontosan megmondani, hogy tényleg értenek-e ahhoz, amit csinálniuk kellene. Ugyanez mondjuk egy vízvezeték-szerelőről gyorsan kiderül.

Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a tudás illékony hatalmi bázis. A tudás a használattól valóban nem kopik, de nagyon gyorsan avul, különösen napjainkban és kiemelten a divat szakmákban. Birtokosa csak akkor remélhet tartósan erős alkupozíciót, ha lépést tud tartani a fejlődéssel. Ami ma különleges, hosszú évek alatt összeszedett tudásnak számít, abból holnap közönséges egyetemi tananyag lesz, amit százak bifláznak minden évben.

Hatalmi játszmák a szakértői szervezetekben

A szakértői hatalmi játszmák és ellenjátszmák legérdekesebb terepe az úgynevezett szakértői szervezet, amit meritokráciának is szoktak nevezni. Sok szervezetben a szakértők kisebbségben vannak, a szakértői típusban viszont ők végzik annak alaptevékenységét. Szakértői szervezetnek tekinthető például egy kórház, egy fejlesztő laboratórium, egy egyetem, egy tanácsadó cég, egy szoftverfejlesztő vállalkozás.

Ezek a szervezetek kiváló terepet adnak a különböző hatalmi játszmákhoz, érdekérvényesítési akciókhoz, a munkát nehéz vagy lehetetlen szabályozni, ellenőrizni, a teljesítményeket nehéz mérni. A szakértők gyakran szorosabban kötődnek a saját szakmai közösségeikhez, mint a szervezethez. A legfontosabb hatalmi bázis a tudás. A hivatalos, jogosítványokra épülő hatalmi rendszer gyakran eltér a tudásalapú rendszertől, hiszen a vezetők nem feltétlenül okosabbak egy specialistánál, egy vezetőnek másfajta képességekre van szüksége. A hatalom nem a szervezet csúcsán összpontosul, eloszlása egyenletesebb, párhuzamosan él egymás mellett a jogosítványokra épülő és a tudásalapú hatalmi rendszer. A hatalmi rendszer „szellemképes” volta, a szakértők motivációjának összetettsége, a hatalmi hierarchia változékonysága miatt a szervezet céljai (ha vannak egyáltalán ilyenek) homályosak, változékonyak, nehezen megfoghatók.

A meritokrácia konfliktusos természetű szervezet. Robbanékony a jogosítványaira támaszkodó, tulajdonosi, megbízói érdekeket képviselő, a költségvetést kézben tartó, a rövid távú pénzügyi célokat hangsúlyozó hivatalos vezetés és a korábban leírt összetett és részben szubjektív érdekeiket is érvényesíteni akaró, a tudással mint hatalmi bázissal operáló szakértők közötti kapcsolat. Vezetőnek, érthető okokból, általában jó szakembert igyekeznek kiválasztani. Aki viszont az ideje egyre nagyobb részét vezetési feladatokkal, adminisztrációval tölti, könnyen lemarad a többiek mögött, aminek következményeként elveszti előttük a tekintélyét.

A sok konfliktus miatt, a hatalmi küzdelmek aktuális állásától függően a szervezet váltakozva követ különböző célokat. A zászló mindig azoknak áll, akik a legfontosabb, leginkább monopolizálható hatalmi bázist tudják felmutatni. Ha például a szervezetnek anyagi gondjai támadnak, az irányítást átveszik a költségvetéseket megnyirbáló, szigorúbb kontrollt érvényesítő „pénzügyesek”, de ha a helyzet javul, ismét a pénzügyi célokkal, költségvetési egyensúllyal kevésbé törődő szakértők kerülhetnek nyeregbe.

Olyan nagy méretű szakértői szervezetekben, mint például egy egyetem, egy kórház vagy egy befutott tanácsadó cég a szakértők általában nem tekinthetők homogén csoportnak. Az egyes szakmai köröknek eltérő elképzelése lehet a követendő szakmai irányról, a rendelkezésre álló anyagi keretek elosztásáról, a hosszú és rövid távú célok összehangolásáról. A friss tudást képviselő fiatalabb generációk szembe kerülhetnek a megszerzett előjogaikat védő „öregekkel”. Ráadásul nem mindig a szakmai szempontból legigényesebb tudás a legpiacképesebb: ínségesebb időkben a pénzszerző képesség erősebb hatalmi bázis lehet a szakmai felkészültségnél. (Ne feledjük: az erős hatalmi bázisnak a szervezet számára fontosnak és szűkösen rendelkezésre állónak kell lennie.)

A szakértői csoportok konfliktusai, hatalmi összecsapásai még bizonytalanabbá tehetik a szakértői szervezet amúgy is ingatag célrendszerét, megnehezítik annak vezetését. A hatalmi viszonyok függvényében változó célrendszer pazarláshoz vezet, rontja a hatékonyságot. A negatív tendenciák különösen felerősödhetnek az olyan szervezetekben, ahol hiányzik az erős külső (pl. tulajdonosi, állami, közösségi) vagy belső (vezetési) kontroll, amely képes lenne gátat vetni a korábban leírt módon értelmezett átpolitizálódásnak.

Szakértői tudás: megosztani vagy megtartani?

Szerző: Bőgel György

Irodalom

Cairncross, F. (2002): The Company of the Future. Harvard Business School Press, Boston
Davenport, T. (2005): Thinking for a Living. Harvard Business School Press, Boston
Davenport, T. – Prusak, L. (2001): Tudásmenedzsment. Kossuth Kiadó
Florida, R. ( 2002): The Rise of the Creative Class. Basic Books, New York
Magretta, J. (2002): What Management Is. The Free Press, New York
Kluge, J. – Stein, W. – Licht, T. (2001): Knowledge Unplugged. Palgrave, Houndmills
Malone, T. (2004): The Future of Work. Harvard Business School Press, Boston
Michaels, E. – Handfield-Jones, H. – Axelrod, B. (2001): The War for Talent. Harvard Business School Press, Boston
Mintzberg, H. (1983): Power in and around Organizations. Prentice Hall, Upper Saddle River
Mintzberg, H. (1985): The Organization as Political Arena. Journal of Management Studies, 2. sz.
Monks, R. – Minow, N. (2004): Corporate Governance. Blackwell Publishers, Oxford
Nonaka, I. – Takeouchi, H. (1995): The Knowledge Creating Company. Oxford University Press, Oxford
Polányi Mihály (1994): Személyes tudás. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest
Stewart, T. (1997): Intellectual Capital. Nicholas Brealey, London
Szabó Katalin – Kocsis Éva (2003): Tanulás és felejtés vegyes vállalatokban. Oktatási Minisztérium, Budapest
Tiwana, A. (2000): The Knowledge Management Toolkit. Prentice Hall, Upper Saddle River
Vissza az oldal tetejére

A tartalommenedzsment


A tartalommenedzsment szoftverek nem mentenek meg bennünket az "élethosszig tartó vállalati tanulás" felelősségétől. A CMS szoftver csupán eszköz a kezünkben. A tudásmenedzsment jó eszközének bizonyulhat, ha a céljaink átgondoltak, rendszerszerűen és hosszú távra átgondolt tudásmenedzsment-stratégiával rendelkezünk, illetve ha kell, készek vagyunk a bevált módszereken idejében változtatni. Figyelem! A tartalommenedzsment rendszer nem csupán adatbázis-kezelő, és nem is vállalatirányítási szoftver! Itt nehezebb dologról van szó, mint adathalmazok, számsorok rendezgetéséről – a tudásmenedzsment elsősorban nem a "kemény" adatok, hanem a "puha" ismeretek, gondolatok kamatoztatását jelenti.

A "tartalommenedzsment", ahogyan az informatikusok emlegetik, dokumentumkezelő, kommunikációs, és csoportmunka komponensek együttese. Sem egyik, sem másik, hanem ezek speciális módon integrált egysége. A jó tartalommenedzsment szoftver jó irányba áramoltatja az információt, jókor, és jól használható tudással szolgál a felhasználóknak. Ez egyben azt is jelenti, hogy megkíméli őket a felesleges ismeretektől, csökkenti a redundanciát és az "adatszemetet".

A CMS rendszerrel szemben, ezen kívül, az esetek többségében elvárás az is, hogy nyújtson kényelmes, szinte észrevehetetlen kapcsolódást a többi vállalati informatikai rendszerhez, különös tekintettel a tudásmenedzsmenttel összefüggő területekre (például kommunikációs vagy csoportmunka-szoftverek, különféle döntéstámogató és vezetői információs rendszerek, vagy akár a vállalati e-learning megoldások). Ma már majdnem minden informatikai rendszerrel szemben alapvető követelmény, hogy ezt a kapcsolódást sok ponton, "harmonikusan" valósítsa meg, az új rendszer ne képezzen "szigetet" a szervezet informatikájában, sem a felhasználók, sem a fejlesztők oldaláról nézve. Különösen fontos ez akkor, ha egyetértünk azzal, hogy a tartalommenedzsment rendszer a vállalati tudásmenedzsment központi eszköze.

L. Welchman, a CMSWatch portál szakértője a következő buktatókra mutat rá, mint a CMS-beszerzés leggyakoribb veszélyforrásaira:

* A szoftverforgalmazó mondja meg, hogy mire is van szüksége a vállalatunknak – A mi feladatunk, hogy rendszerezzük igényeinket, és a feladatnak akár komolyabb feltáró munkát is szenteljünk, mielőtt hagyjuk, hogy a forgalmazók belekezdjenek a mondókájukba. Ha azt is ők mondják meg, hogy mik az igényeink, persze hogy az ő rendszerük fog a legmegfelelőbbnek tűnni.

* Az igényfelmérés nem elég alapos – Ha csak a "szakértők" szűk köre szólhat bele az elvárások megfogalmazásába, akkor könnyen előfordulhat, hogy a megvásárolt rendszer nem válik be a gyakorlatban. Mindenkinek, aki a rendszert használni fogja, lehetnek értékes meglátásai az igényekkel kapcsolatban, és jól tesszük, ha ezeket még időben beemeljük a tervekbe.

* Figyelmen kívül hagyjuk a költségeket – Az informatikai rendszerek beszerzését TCO (Total Cost of Ownership) elemzés kell, hogy megelőzze. Ha ez elmarad, vagy nem elég körültekintő, akkor teljesen váratlan költségekkel találhatjuk szembe magunkat, például az üzemeltetés, a karbantartás, a felhasználói oktatások, vagy a rendszerkomponensek beszerzésének területén.

* Nem gondolkodunk hosszú távon – A vállalati tartalommenedzsment kialakítása részletes tudásmenedzsment-stratégiát igényel – és erre hasonlóan előrelátó informatikai stratégiának kell épülnie. Nem elég, ha a rendszer jól kielégíti pillanatnyi igényeinket, hanem alkalmasnak kell lennie arra is, hogy kiszolgálja az elkövetkező néhány évben felmerülő újabb kívánságokat is (például integráció e-commerce, e-learning megoldásokkal).

* Csodára várunk – Ha egy igazán jó szoftverekkel felszerelt cég automatikusan igazán jó céggé is válna, a világ biztosan nem ott tartana, ahol tart. A vállalatok hajlamosak az éppen bevezetendő informatikai rendszertől várni minden aktuális problémájuk megoldását, legyenek azok bármilyen természetűek is. A CMS rendszer, még ha roppant kiterjedt funkcionalitással látjuk is el, akkor sem fog helyettünk tudást alkotni (például használható szövegeket írni), és nem megoldás a vele összekapcsolt rendszerek hiányosságaira sem.

Csak azt javasolhatjuk, hogy a tartalommenedzsment rendszer kiépítését messzemenő és részletes stratégiai tervezéssel alapozzuk meg, azonosítsuk a legfontosabb elvárásokat, funkciókat, kapcsolódásokat a környező rendszerekhez, és a saját rendszerünket a lehető legegyszerűbb módon, "lényegre törő" informatikai megoldásukkal valósítsuk meg. A rendszerszolgáltatások mellett mindig figyeljünk oda a költségekre is, az összetettséget ne hagyjuk áttekinthetetlenségbe átcsapni. A CMS nem feltétlenül megtérülő beruházás! Ha a gyakorlatot nézzük, éppenséggel remek alkalom, hogy két kézzel szórjuk ki a pénzt az ablakon.

Murányi András: A tudásmenedzsment legfontosabb eszköze – a tartalommenedzsment rendszer
Vissza az oldal tetejére

A kompetencia területei és központjai


Szokás szerint a szervezetek leggyakrabban funkciók (szervezeti egységek) vagy termékek (divíziók) szerint épülnek fel. Ráadásul, minden egyes vállalatnál a tudáshoz kapcsolódó kultúra a szervezet sajátosságainak figyelembevételével írható le ill. rögzíthető. A szervezet teljesítményének skálájából kiragadott egyes témákra, területekre hivatkozva, a kompetencia területek a szakértőket és a szervezeti tudást írják le, különös tekintettel a vállalat know-how-jára, termékeire és projekt tapasztalataira. A kompetencia központok tudatosan létrejött szervezetek, olyan struktúrák, amelyek szükségesek pl. bizonyos projektekhez. Ilyen tudás struktúrák azonosítása, felépítése és biztosítása célja lehet egy tudásmenedzsment projektnek.
Vissza az oldal tetejére

A tudás feldolgozása


A tudásmenedzsment rendszerért felelős menedzsment és szervezeti tagok számára fontos, hogy világos képet kapjanak a szervezeten belül a tudás felhasználási, feldolgozási folyamatokról annak érdekében, hogy megfelelő döntéseket tudjanak hozni a tudásszervezet hatékonyságával, és a tudásmenedzsment rendszer struktúrájával kapcsolatban. Általánosságban a következő tudással kapcsolatos folyamatokat, műveleteket lehet megkülönböztetni egy szervezet működésében:

• A tudás létrehozása: az információk elemzése és összekapcsolása.

• A tudás szállítása, továbbítása: a tudás terjesztése, szétosztása a szervezeti, hierarchiából és területi határokon átívelő követelményeknek megfelelően.

• A tudás tárolása, raktározása: dokumentálás, a hatékony hozzáférés és megtakarítás kialakítása a szervezeti felejtés elkerülése végett.

• A tudás megőrzése, fenntartása: a szervezeti tudás megőrzése használható formában szelekció (a relevancia felbecslése), tárolás, raktározás, és a tudás frissítése, naprakésszé tétele révén (az érvényesség és aktualitás rendszeres ellenőrzése)

• A tudás használata: a tudás a vállalat szolgáltatásainak nyújtásába és termékeinek gyártásába, a képzésekbe való, ill. a későbbiekben keletkező tudás érdekében történő implementálása.

Vissza az oldal tetejére

Adatbányászat


Az adatbányászat a nagymennyiségű adatokban rejlő információk fél-automatikus feltárása mesterséges intelligencia algoritmusok alkalmazásával (pl. neurális hálók, szabálygenerálók, asszociációs modellek). A köznyelv és különböző informatikai cégek sok mindent neveznek adatbányászásának, de a szigorúbb szakmai terminológia szerint nem tekinthető adatbányászatnak az adatokból lekérdezésekkel, aggregálásokkal, illetve alap-statisztikai vizsgálatokkal történő információ nyerés.

Az adatbányászat alapadatai egyaránt lehetnek üzleti vagy kutatási, mérési adatok, lényegében bármi. Az adatok két köréhez kötődik az adatbányászat speciális alága, a szövegbányászat (textmining) és a web-bányászat (webmining).

A webmining azt a gépesített dokumentumfeldolgozó szakterületet jelenti, amely az internethez kapcsolódóan a nagymennyiségű weboldalon található képi, szöveges és egyéb alakú adatok feldolgozhatóvá való átalakításával foglalkozik. Az adatok átalakításának a célja a többnyire elektronikus dokumentum gyűjtőnévvel ellátott, különböző modalitású adathordozók megfelelő "finomított" vagy szűrt input kialakítása további, a felhasználó szempontjából értékes adatok kinyerésére. Ezt speciális OCR és MI alakfelismerő programok végzik, míg a megrendelők általában a kereskedelmi és egyéb hírszerzés területéről való cégek.

Az adat (számítástechnika) szócikk írta, hogy "az adatoknak önmagukban nincs jelentésük ... Az adatok az értelmezéstől, azok feldolgozásának módjától, alkalmazásuktól nyernek értelmet, és válhatnak információvá, hasznos adatokká. Ebből következik, hogy minden ilyen adatbányászat hipotézisekkel indul, azzal az előfeltételezéssel, hogy létezik olyan adat (szándék, törekvés, folyamat) az interneten is akár, amely figyelmet érdemel nemzetvédelmi vagy cégvédelmi szempontból, azaz ellenséges világban élünk, az vesz körül bennünket.

A honvédelemen, cégvédelmen kívül lényeges alkalmazási terület a gyógyszeripari, vegyipari és biotechnológiai tárgyú közleményeket veszi célba, amelyeknek az elemzésével, az azokból leszűrt következtetések (inferencia) segítségével új anyagok létezésére, szükségességére és számos stratégiai döntést illető kérdés megválaszolására lehet eljutni.

A szakterület társadalmi fontosságát az adja meg, hogy e high-tech kategóriájú téren dolgozó technokraták ugyanazokat a dilemmákat érik meg, mint az ötven-hatvan évvel ezelőttiek: vagy a megrendelőik paranoiáját kell tisztelniük, vagy a sajátjukat kell eladniuk.

(Wikipédia)
Vissza az oldal tetejére

Szövegbányászat


A szövegbányászat a strukturálatlan vagy kis mértékben strukturált szöveges állományokból történő ismeret kinyerés tudománya. Olyan különböző dokumentum forrásokból származó szöveges ismeretek és információk gépi intelligenciával történő kigyűjtése és reprezetnációja, amely a feldolgozás előtt rejtve és feltáratlanul maradt az elemző előtt.

Az egyszerű szöveges keresésnél jóval többet hivatott nyújtani a szövegbányászat. Míg szöveges keresés esetében meglévő információkra kívánunk kis időbefektetéssel rátalálni (nagy relevanciáju találati eredmények által), addig a szövegbányászat során olyan tudásra, ismeretekre is szert kívánunk tenni, ami explicite nem volt benne a rendelékezésre álló dokumentum állományban (korpuszban), csak indirekt módon, rejtve, látensen. Ettől függetlenül a teljes szövegű keresés is a szövegbányászat része, azonban látni kell, hogy a szövegbányszat a keresésnél jóval többet jelent, hasonlóan ahogy az adatbányászat is jóval többet jelent az egyszerű adatkeresésnél. A szövegbányászat nagy mértékben épít az adatbányászat eredményeire, ahol elsősorban számszerű adatok feldolgozása történik intelligens gépi módszerekkel. Az adatbányászat azon eredményeit, amelyek minták felismerésére, adatreprezentációra, előrejelzésre, statisztikai összefüggések kimutatására vonatkoznak, a szövegbányászat is nagymértékben hasznosítja. A különbség abban mutatkozik, hogy míg adatbányászat esetében jól strukturált számszerű adatokkal dolgozunk, addig a szövegbányászatban strukturálatlan szöveges állományok képezik a kiindulási alapot.

A tudásmenedzsment fontosságát belátó és megértő nagyvállalatok egyre jobban tisztában vannak a szövegbányászat által nyújtott előnyökkel. Az online üzleti hírszerzés, a célorientált online hírfigyelés, a blog elemzés és hasonló kezdeményezések mind a szövegbányászat eredményeire építenek. A cél: automatikus ismeret kinyerés a további döntéshozatali lépések támogatására. Az szövegbányászat a mesterséges intelligencia azon eredményeit képes hadrafogni, amelyek a gépi tanulás, a statisztikai tanulás, az ismeret kinyerés, a szöveg klaszterizálás, tartalom kiemelés, morfológiai és szemantikai elemzés stb. területeken már rendelkezésre állnak, és üzletileg is hasznosíthatóak.

Az Internet és a folyamatosan és dinamikusan növekvő strukturálatlan szöveges tartalommal feltöltött vállalati intranetek elengedhetetlenné teszik a szövegbányászati módszerek alkalmazását azok számára, akik lépést kívánnak tartani a tudásmenedzsment által diktált tempóval, és élni kívánnak a szövegbányászat adta üzleti előnyökkel, amiket méltán sorolhatunk mára a kritikus üzleti sikertényezők közé.

Vázsonyi Miklós
Vissza az oldal tetejére

Képességmenedzsment


A képesség menedzsment tulajdonképpen az alkalmazottak gondolkodásának menedzsmentje. A tudásmenedzsmentben az explicit és informális tudás között helyezkedik el. A képesség menedzsment tulajdonképpen az informális tudás menedzsmentje. A célkitűzés, hogy a személyzet tudásával kapcsolatos elérhető információkat megszerezzék, strukturálják és megtartsák. Ezek az elérhető információk olyan tartalmakból állnak össze, amelyek egyrészt explicitté tehetők és másrészt pedig nem, vagy csak nagy költségek, ráfordítások árán.

A képesség menedzsment a szervezeten belül a tudással kapcsolatos stratégia személyre szabása, amely összeköti és a tudás hordozóinak címeivel együtt elérhetővé teszi a tudás profilokat is. Első feladata: megfelelő mechanizmusok révén lehetővé kell tennie, hogy igénybe tudják venni a szükséges szakértőket alkalmazás ill. a szükségesség meghatározott eseteiben. Másodsorban: a meglévő ill. szükséges szakértelem adminisztrációja révén a személyzeti menedzsment számára kell a döntéseket előkészíteni: a szervezet mely szaktudása az, amelyet fejleszteni szükséges, vagy több alkalmazotthoz kell eljuttatni, kik azok a belső szakértők, akik tudás edzők (coach-ok), vezetők lehetnek, és a képzésekben szerepet vállalhatnak.

A képesség menedzsmentnek először is szüksége van egy közös megegyezés alapján kialakított terminológiára annak érdekében, hogy a vállalati szakértők képességeit és tapasztalatait leírhassák a személyes tudással kapcsolatos profiljukban. Másodsorban szüksége van azon mechanizmusok és referenciák rendszerére, amelyek az adminisztrációt, a kérdéseket, az értékeléseket és a tudásprofilok és –címek naprakészen tartását támogatják, lehetővé teszik.

Vissza az oldal tetejére
 

A tudásháttér vizualizációja


A 90-es években magától értetődött, hogy a tudás birtoklása a hatalom. Ebből sokan arra következtettek, amire nagyapáik, hogy a birtokot be kell keríteni. És tényleg fölnéztek azokra az emberekre, akik a kulcsra zárt fiókjukban nélkülöz- hetetlen ismereteket őriztek. Habár pozíciójuk nem volt, mégis elintézték, hogy tőlük is kérhessenek. Ma a tudás megtalálása a versenyelőny. Tudni hol keressem. Próbálta már valaki saját könyvtárát összerakni? Az inas nehezen tudja elképzelni, hogy színek szerint nem rosszabb, mint a szerzők vezetékneve alapján. Csak a túliskolázott gondolja, hogy majd könnyebb lesz egy Minsky-könyvet az „M” betűnél megtalálni, mint elképzelni, merre van „az a kék”. Lehetetlen egy olyan kulcsszót találni, ami alapján egy könyv egyetlen helyre kerülhet. Ennek gondjaival foglalkozik a tudásháttér vizualizációja.
Vissza az oldal tetejére

Tudásmenedzsment-modellek


A tudásmenedzsment céljait többféle úton lehet elérni. Ezzel kapcsolatban három stratégiai irányt szoktak meghatározni:
1. Rendszerező (kodifikációs)
2. Kapcsolati (perszonalizációs)
3. Környezeti (context based)

A rendszerező típusban a hangsúly az ismeretek dokumentálásán, visszakereshetőségén van. Ez jellemzi a könyvtárak kultúráját is. Abban hatékony, hogy az egyszer eltárolt ismeret – változatlan formában – tetszőleges számban újra elővehető. Az ilyen szervezetek, mint például az Accenture tanácsadó cég, előszeretettel alkalmaznak valós vagy egyre inkább virtuális könyvtárakat, és jelentős összegeket költenek információtechnológiai beruházásokra.

A kapcsolati típus a tudás minél eredményesebb, közvetlen átadását célozza, ezért inkább a személyes kapcsolatokra épít. Az ilyen szervezetekre nem jellemző a könyvtár, a hangsúly inkább a gyors, személyes ismeretátadáson van. Ennek megfelelően nagyobb a személyes hálózatok, a közvetlen illetve az elektronikus kommunikáció fajtáinak jelentősége.

A környezeti típusra a reakció a jellemző. Kérdések feltevését ösztönzik, és mérik a válaszadás minőségét, gyorsaságát. Akár egy levelezőlistán, ahol a rendszeresen felvetett problémák kezelésének minősége és eredményessége a meghatározó. E folyamat alapján készül az ún. tudástérkép, amely meghatározza, hogy a listán ki miben kompetens. (A fejlettebb tudásmenedzsmenttel rendelkező szervezetek a tudásátadás mértékét és eredményességét a javadalmazás és előléptetés feltételévé teszik.)

Vissza az oldal tetejére

Mikor sikeres egy tudásmenedzsment-projekt?


Davenport és Prusak kilenc tényezőt azonosítanak, melyek egy TM kezdeményezés sikeréhez vezethetnek:
­ A vállalati kultúra tudás-orientált legyen.
­ Megfelelő műszaki és szervezeti infrastruktúra álljon rendelkezésre.
­ A felső vezetés támogassa a kezdeményezést.
­ A kezdeményezésnek legyen kapcsolata a gazdasággal, értéknövekedéssel.
­ A kezdeményezés rendelkezzen folyamat-irányultsággal.
­ Legyen érthető a használt nyelvezet, a jövőkép pedig tiszta.
­ Megfelelő motivációs eszközök álljanak rendelkezésre.
­ A vállalat tudása legyen valamilyen fokon strukturált, amely elősegíti a használatát.
­ A tudás átadása többféle csatornán át valósuljon meg.

Egy tudásmenedzsment-projekt sikeressége v. sikertelensége lényegében a vállalatnál meglevő tudásmenedzsment-viszonyoktól függ. Ha támogatják a TM-et, akkor az a vállalati kultúrába torkollik, amelyet nem lehet egyszerűen a szakértők által hierarchikusan megalkotni, hanem azt a munkavállalók fogadják el és élik meg. A múltban számos TM projekt kizárólagos technikaorientációja miatt hiúsult meg. A vállalati kultúra szintén háttérbe szorult, az emberi tényező ebben az összefüggésben továbbra is messzemenően figyelmen kívül maradt. Felmérések alapján elmondható, hogy a vállalati kultúra erősen magyarázható a TM-tel, támogatja és motiválja a munkavállalókat.
Vissza az oldal tetejére

Az információ mérésének fogalmai


Mielőtt a mérésről lenne szó, tisztázni kell a vonatkozó fogalmak köznapi értelmét. Míg a formális, matematikai meghatározások egy matematikai szövegösszefüggésben elfogadhatók, a releváns fogalmak a köznapi használat óriás terhét hordozzák, többértelműek, sokszor átfedik egymást. Az alábbi vázlat bemutatja az összefüggést a cikkben használt fogalmak között.

Tény. A való világra vonatkozó megállapítás, amelynek az igazságát ellenőrizni kell, lehet. A pontosság fogalma nagyon fontos, ez tükrözi a bizonyosság fokát és a ténybe vetett bizalmat. Nagyon fontos a tény ellenőrzésének lehetősége. Az, hogy valami tény, nem jelenti azt, hogy igaz, pusztán annyit, hogy az igazsága ellenőrizhető. Bár a tények a való világot tükrözik, sohasem teljesek, mindig hiányosak. A tény a való világ "kivonata", csak részben tükrözi a világ bonyolultságát. Legjobb esetben olyan eszköz, amely lehetővé teszi, hogy a világot bizonyos szempontból és bizonyos célból kezeljük.

Adat. Feljegyzett, rögzített szimbólumok. A rögzített szimbólum fogalmát a szerző egyelőre "primitív" fogalomként használja, jelentése a sajátos helyzetekben derül ki. Az adat lehet betű, a mágneses szalag bitje, kimondott szavak, képek, DNS és RNS, pénzügyi számadatok stb. A fogalom értelmezése szinte korlátlan. A mindennapi életben az adat fogalmát gyakran a számadatokra redukálják, de itt szélesebb értelemben használjuk. Sokszor az adatot azonosítják a ténnyel, de a szerző formálisan megkülönbözteti a kettőt: az adatok rögzített jelek, amelyek reprezentálhatják a tényeket. Az adat tehát nem tény, s ha ilyenként kezeljük, számos tévedést okozhat. Az adatnak, így értelmezve, nem biztos, hogy köze van a való világhoz vagy a tényekhez. (PI. a számítógépes programok, regények, propaganda stb.)

Reprezentálás (ábrázolás). Ebben a kontextusban döntő az adatok felhasználása a tények reprezentálására, rögzítésük céljából és hogy információt származtassunk belőlük. Így értelmezve az adatot, két lépéssel távolodunk el a valóságtól. A tény a való világ, az adat pedig a tény ábrázolása. A pontosság nagyon fontos. Míg a tény elvileg pontosan ábrázolja a való világ valamely aspektusát, amikor az adatot rögzítjük, majdnem bizonyosan veszteség lép fel az eszközök korlátai miatt.

Információ. A szerző a fogalomnak egy olyan formális meghatározását adja, amely a Shannon féle meghatározást kívánja általánosítani.
A köznapi használatban az információ fogalma sokkal gazdagabb, elmosódottabb.

Paisley formalizálta a hétköznapi értelmezést oly módon, hogy az információt részlegesen azonosította a gondolkodás struktúrájában bekövetkező változással. Azt mondja, hogy "... információ minden inger, amely a befogadó kognitív struktúráját megváltoztatja... Amit a befogadó már tud, az nem változtatja meg a kognitív struktúrát, az nem információ."

Feldolgozás. Az eddig tárgyaltak értelmében az információ lényegében az adatfeldolgozás függvénye. Az adatfeldolgozásnak legalább négy szintje van: átvitel, válogatás, elemzés és redukció. A legalsó szint az adatátvitel vagy -átadás. A vevő valamilyen szintű információhoz jut, még akkor is, ha az adaton semmiféle műveletet nem végzünk, csak továbbítjuk. A második szint az adatválogatás, szelekció. Például egy adatbázisból egy kérésnek megfelelő releváns rekordok kiválasztása. Ez a folyamat magában foglalja az adatátvitelt is, de sokkal több annál, mivel a vevő a válogatás eredményeképpen jut információhoz. Az információ mennyisége nyilván attól függ, hogy a szelekció mennyi releváns információt tud azonosítani.

A harmadik szint az adatelemzés (analízis). Erre legjobb példa az adatok struktúrálása. A vevő információt kap nemcsak az átvitel, vagy a szelekció eredményeként, hanem a struktúra által szolgáltatott összefüggésekből is. Egy információkereső rendszer esetében az adatelemzés illusztrálható a kiválogatott rekordok valamilyen feltétel szerinti elrendezésével. Egy adatbázisban példaként szolgálhatnak az adatszervezésnek olyan formái, mint a mátrix vagy táblázatrendszer, a kapcsolatok kialakítása.

A negyedik szint a redukció (tömörítés). Ezt legjobban illusztrálja az adathalmaz helyettesítése egy egyenlettel. Ilyen eljárás a lineáris regressziós analízis. Az eredmény egy olyan információ, amely részben a redukciónak, részben a nagytömegű adathalmaz néhány paraméterrel való helyettesítésének eredménye.

Kommunikáció. A kommunikáció fogalma éppen olyan sokértelmű, mint az információé. Az OED a meghatározások széles skáláját sorolja fel, az "információk közlekedésétől" az eszmék cseréjéig. A különböző jelentések tükröződnek az olyan kifejezésekben, mint az interperszonális kommunikáció, tömegkommunikáció, telekommunikácó. Ezekben hol a folyamatra, hol a tartalomra, hol az eredményre van utalás.

A vevő. Eddig a hangsúly az információra, mint a felhasználón kívüli dologra helyeződött. Sokszor azonban a fogalomnak a felhasználó szempontjából fontos alkalmazásai vannak: Információszükséglet, információfelhasználó, információkeresési szokások. Ebben a cikkben ez a perspektíva nagy mértékben érvényesül, de ez bizonyos magyarázatot igényel. Az információfelhasználó megerőltetés nélkül azonosítható az információ vevőjével, főleg azzal a személlyel kapcsolatban, aki egy bizonyos szinten feldolgozott információt keres. Az információkeresési szokás így az a mechanizmus, amellyel a felhasználó kezdeményezi és meghatározza az információ feldolgozását.

Megértés. A kommunikációnak csak akkor van értelme, az adatokat vagy az adatfeldolgozásból származó információkat csak akkor lehet jelentéssel felruházni, ha megértjük. A megértés bonyolult folyamat. A legalsó szinten az információ struktúrájának és tartalmának a felismerését jelenti. A második szint a tartalom összehasonlítása a "szótárakkal". A következő szint az információnak mint entitásnak a megértése. Még magasabb szinten az információt beépítjük a meglevő tudástárba, összehasonlítás, szembeállítás, összevonás, szervezés, javítás vagy más változtatás révén.

A megértés belső folyamat eredménye, amelyben az adatokat összevetjük valamely listával és értelmezzük a jelentésük alapján. Például az "A" adatként továbbítva egyszerű nagy "a" betű, de a belső kódkönyvvel összevetve "Alarm". Előfordulhat, hogy a közvetített adat elvész, mivel nem értelmezhető, a belső listákban nincs megfelelője. Ebben az esetben a kommunikációnak addig kellene folytatódnia az adó és vevő között, amíg létre nem jön a megértés. A megértés mindig magába foglalhatja a félreértés lehetőségét.

Tudás (ismeret). Ennek a fogalomnak a használata is nagyon kiterjedt, diffúz. Lényege, hogy míg az információ külsődleges és kapható, felvehető, a tudás belső, nem lehet kapni, hanem belsőleg kell létrehoznunk.

Nitecki a tudás fogalmának, és főleg az információ és a tudás közötti összefüggésnek a formalizására tett kísérteteket tárgyalja. Három felfogást különböztet meg: 1. a két fogalom azonos vagy közel azonos (az információ a tények tudása, a tudás a reprezentálás által feldolgozott információ), 2. a két fogalom kölcsönösen kizárólagos (az információ az adat, a tudás kikövetkeztetett lényeg, az információ kívülálló, a tudást az ember hozza létre), 3. a két fogalom azonos, amikor a tartalomról van szó, de különbözik, amikor az információ folyamatorientált, és a tudás tartalomorientált. Ebben a cikkben a szerző a második nézetet teszi magáévá. A tudás a közölt információ megértéséből és a korábbi információkkal való integrálásból származik. A tudás az információ belsővé tételének eredménye, de több annál, aktív folyamat a kognitív struktúra restruktúrálása - ahogy azt Paisley értelmezi. Ami szerinte az információ "funkcionális" jellegzetessége, az itt tudásként szerepel. Fontos megjegyezni, hogy a kognitív struktúra két elemét kell megkülönböztetni: az internalizált információkészletet a maga struktúrájával és az "intelligenciát" mint a belső feldolgozás eszközét. Bár mindkettő fontos, a cikk a tudás fogalmát a kognitív struktúrába épített alapvető információtárra szűkíti.
 
Nitecki az integrációnak egymás után következő három fokozatát különbözteti meg : 1.) a kezdeti tudás, mint egy adott ténynek a passzív reflexiója; 2.) más, hasonló passzív reflexiókkal való interakció; 3.) ezek kombinálása szélesebb, átfogóbb entitásokká.
Fontos megjegyezni, hogy a tudás az entitások széles körében van jelen. Az egyénben belső, kognitív struktúrája részeként található; az egyéni intelligencia így az az eszköz, amellyel az egyén a tudást felhasználja (pl. döntésre). A tudás létezhet könyvtárban, mint a feljegyzések, rekordok gyűjteménye; A könyvtár intelligenciája a szakembereiben és nemszakembereiben felhalmozott tapasztalat, intelligencia. A tudás testet ölthet a szakértő rendszerekben is (tudásalap). Létezhet a társadalom emlékezetében, a társadalmi intelligencia így az az eszköz, amellyel a társadalom az emlékezetét használja.

Robert M.Hayes: Az információ mérése
Vissza az oldal tetejére

Tanulás

Az önirányított tanulás


Az önirányított tanulás definíciója:
A logikai definíció megadása nem egyszerű, ezért először megadjuk az önirányítás jellemzőit. Önirányított tanulásról beszélünk akkor, ha a tanuló kezdeményezi a tanulást, ő határozza meg saját igényeit, definiálja a tanulás céljait, kiválasztja a megfelelő stratégiát és a tanulási eredmények értékelésének módját. Mezirow[1] jellemzése szerint az önirányított tanulás a felnőtt tanuló képessége a kritikai reflexióra és saját élethelyzetének megváltoztatására. Mondhatnánk azt is, hogy az önirányítottság belső erő, ami az egyén számára lehetővé teszi, hogy befogadja, elemezze azokat az új információkat, amelyek szükségessé teszik, hogy saját élethelyzetén változtasson, és ezt végre is tudja hajtani.

Az önirányítottságról folyó tudományos viták rámutatnak arra, hogy az önirányított tanulás igen fontos jellemzője, hogy a tanuló kontrollt gyakorol saját tevékenysége felett. Garrison[2] hangsúlyozza, hogy az önirányított tanulás alapja a felelősségvállalás, a tanulás ellenőrzése és a kritikai gondolkodás megléte a tanulóban. A tanuló önirányítottságának foka az élethelyzetek és a rájuk adott tanulási válaszok végtelen kontinuumában helyezkedik el. Minden tanulást, ami az egyén életében bekövetkezik, saját életvonalával párhuzamosan lehet vizsgálni.

A teljes autonómiával jellemezhető tanulási programra ad példát Moore[3] az alábbiakban: A háziasszony elhatározza, hogy szeretne jobb szakácsnővé válni, és meg akarja tanulni, hogy 90%-os eredményességgel tudjon három féle süteményt sütni a családjának. A tanuláshoz egy szakácskönyvhöz fordul segítségért, a tanulás sikerét pedig a család elégedettségével méri. A tanuló önállóan jelölte meg a tanulás célját, kiválasztotta a tanulási segédeszközt, majd megadta az eredményesség kritériumait.

Ellsworth[4] megállapította, hogy egymagában az életkor nem határozza meg, hogy valaki képes-e önirányított tanulásra.

Figyelembe véve, hogy a tanuló önirányított szereplője a tanulási folyamatoknak, a felnőtteket képző tanár sok esetben kényszerül arra, hogy újra gondolja a tanítási tartalmakat, módszereket, a tanulási környezetet, hogy helyet adjon a tanulói önirányításnak. A merev intézményi keretek nem teszik lehetővé az önirányítottság érvényesülését a felnőtt tanulásában.

Az önirányított tanulás nem feltétlenül váltja ki a hagyományos felnőttoktatás híveinek egyetértését, ugyanis a tanártól és a tanulótól is a tradicionálistól eltérő magatartást kíván.

Az önirányított tanulás lehetőségének megteremtése a felnőttoktatóval szemben is határozott követelményeket támaszt:

– Az andragógus segít a tanuló kiinduló helyzetének megállapításában, megfelelő módszereket ajánl az önvizsgálat elvégzéséhez.

– Bátorítja a tanulót, hogy a tudást kontextuális képződménynek tekintse, ami lehetővé teszi, hogy saját élethelyzeteiben akár egyedül, akár közösségben eredményesebben tudjon cselekedni.

– Partneri viszonyt alakít ki a tanulókkal, tanulási szerződéseket köt velük a tanulási célok, eszközök és stratégiák meghatározására.

– Inkább menedzsere a tanulási folyamatnak, mint információforrás.

– Amit tanít, azok elsősorban az önirányított tanuláshoz szükséges készségek, a munka és tanulás során a döntési képesség, az önértékelés, a személyiségfejlesztés eljárásai.

– Segít a tanulónak abban, hogy kialakuljon benne a tanulásban való függetlenség érzése, a függetlenség iránti kedvező attitűd.

– Az önirányított tanulás támogatójának ismernie kell a tanulói személyiségtípusokat és a tanulási stílusokat ahhoz, hogy megfelelő segítséget tudjon nyújtani a tanulásra vállalkozó egyénnek.

– Figyelembe véve, hogy a felnőtt sok élettapasztalattal rendelkezik, az andragógus bátorítja a saját tapasztalatok feldolgozását és az önálló problémamegoldást.

– Ahogy a fentiekben kifejtettük, a tanár feladata az önirányított tanulás támogatásában az önirányított tevékenységhez szükséges képességek kialakítása. Ennek érdekében segít a kritikai gondolkodás kialakításában, a logikai és a tekintélyi érvelések megkülönböztetésében.

– Etikusan viselkedik, ennek következtében nem ajánlja az önirányított tanulást olyan esetben, amikor az nem felel meg a tanuló szükségleteinek és felkészültségének.

A tanulás gyakran intézményi keretek között zajlik. A tradicionális intézményrendszer a tanulás totális irányítására épül. Ilyen keretek között az önirányított tanulás nem valósulhat meg.

Az alábbiakban vizsgáljuk meg, hogy melyek az önirányított tanulás intézményi feltételei:

– Az önirányított tanulás támogatását vállaló intézmény rendszeres kapcsolatot tart olyan szakértőkkel, akik tudnak segíteni a tanulási curriculumok és az értékelési kritériumok kidolgozásában.

– Az intézmény arra törekszik, hogy megismerje a tanulói érdeklődés alakulásának trendjeit, a tanulók tényleges tanulási szükségleteit.

– A tanulás segítői kialakítják a tanulók aktuális és elvárt teljesítményének értékelésére szolgáló eszközöket.

– A képzőhely alkalmat teremt az önirányított tanulóknak, hogy reflektáljanak arra, amit tanultak.

– Az önirányított tanulás sikere érdekében az intézmény szorgalmazza tanulókörök, hallgatói önsegítő csoportok létrehozását.

– Gondoskodik az oktatószemélyzet kiképzéséről, és alkalmat teremt arra, hogy az önálló tanulás irányítását átültessék saját gyakorlatukba.

Nem gondolhatjuk azonban, hogy minden, az andragógiában alkalmazott eljárás ugyanolyan hatásfokkal alkalmazható bármely felnőttképzési szituációban, éppen ezért nem minden helyzetben alkalmazhatjuk az önirányított tanulási eljárásokat sem. A professzionálisan felkészült andragógus képes eldönteni, hogy mikor lehetséges az önirányított tanulást szorgalmazni.

Az önirányított tanulás alkalmazása azokban az esetekben, amikor a tanuló arra nincs felkészülve, rossz hatást gyakorol rá, és azt az érzést kelti benne, hogy intellektuálisan nem tud az elvárásoknak megfelelni. Az önirányított tanulásra felkészült felnőtt jellemzőiről a későbbiekben még szólunk.


[1] Mezirow, J. and Associates (1990) Fostering Critical Reflection in Adulthood. San Francisco: Jossey-Bass Publishers

[2] Garisson, D.R. (1992) Critical thinking and self-directed learning in adult education: An analysis of responsibility and control issues. Adult Education Quarterly, 42 (3), 136–148. fbf

[3] Moore, M. :Az önálló tanulás elméletéről. In. Maróti Andor (szerk.) (1997): Andragógiai szöveggyűjtemény II. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. 132.o.

Vissza az oldal tetejére

Az ideális felnőttképzés


A felvilágosodás egy viszonylag kiterjesztett periódusban történt, és a sok generáció gondolkodójára volt hatással, akik megkérdőjelezték az akkori normákat. Számos dolgot hangsúlyoztak, mint például: az ész használatát, az empirizmust, a tudományosságot, a fejlődést, az individualizmust, a toleranciát, a szabadságot, az emberi természet egységességét, a szekularizációt[8]. Bizonyos értelemben maga a felvilágosodás is a társadalmi viszonyok terméke volt, amelyeket a reformáció és az ipari forradalom gerjesztett.

A tudományos fejlődéssel, a munka természetének változásával, a nemzeti államok kialakulásával[9], egy átfogóbb oktatási rendszer után való igény is megfogalmazódott. A felvilágosodás előtt az egyházak teremtették meg az egyetemeket és az iskolákat is, ezután ez az állami hatóságok dolga lett. Az oktatás egy nemzeti intézménnyé vált, amely előkészítette a következő generációkat a világban való munkára, és átadta azt a tudást, amelyet a különböző generációk értékesnek tartottak.

Ez a periódus a gyors társadalmi változások periódusa, de ahhoz nem volt elég gyors, hogy a tudást teljes igazságként fogadják el. A felvilágosodás részben arról szólt, hogy megváltoztatta a vallásról feltárt változatlan valóságot a tudományos felfedezések valóságával.

Míg a nevelés középpontjában a gyerekek álltak, sokan voltak azok is, akik a tudást az evangélikus buzgósággal megáldott felnőtteknek is át akarták adni: mindenféle tudóstársaságok alakultak Európában és Amerikában; voltak irodalmi és lozóai társaságok, vitatkozó társaságok, régészeti társaságok, zenei társaságok, mechanikai intézmények stb. Egyesek, mint az amerikai Lyceum-mozgalom, őrült tempóban fejlődtek és egy év alatt fel is morzsolódtak. Itt megint csak egy meghatározott oktatási rendszeren kívüli társadalmi mozgalomként működő felnőttképzésről van szó, laza szervezeti formákkal, mindenféle kiszámíthatatlan tevékenységgel, amelyeknek célja, hogy az új tudást egy új közönségnek terjesszék el. Ezek mind norma mind értékorientáltak. Ez volt a korábbi felnőttképzők célja is — nevelni az embereket. De ahogy ez mindig bebizonyosodik, a magas ideák nem mindig fenntarthatóak. Ez Kelly (1970), Nagy Britanniáról valamint Kett (1994) Amerikáról szóló tanulmányából is kiderül. Az akadémikus tudás önmagában nem mindig népszerű, és éppen ezért bizonyos társaságok azért lettek a tudás népszerűsítői, hogy ők maguk is fennmaradjanak. Természetesen ez jó hatással volt a felnőttképzés további fejlődésére. Kett pl. azt írja Amerikáról[10]:

„Az 1820-as években Josiah Holbrook és a mechanika terjesztő intézményei is szerették volna a tudósok/tanultak tudományáról szóló tudást átadni a tanulatlanoknak; 1840-re a líceumok és a mechanikai intézmények az új tudományt új módszerekkel terjesztették, pl. előadásokat szponzoráltak inkább magáról a tudományról, mint a tudományos magyarázatokról… Az egyetemek levelező oktatásának a története 1890 és 1910 között arról szól, hogy egyre nagyobb az akadémikus oktatás népszerűsítése de a fokozatos hanyatlása is.”

Kett itt valójában az akadémiák néhány hagyományos ötletén elmélkedik, amelyek a felnőttoktatással kapcsolatosak. Természetesen ezzel ellentétben voltak olyan más felnőttképzők is, akik megőrizték és igyekeztek bevezetni a magas minőségű felnőttoktatási lehetőségeket — pl. Mansbridge, aki a Munkások Oktatási Társaságának alapítója —, magas színvonalú kurzusokkal, nevelői előadásokkal és különböző egyetemen kívüli kapcsolatokkal is rendelkeztek. Jelentős szószólói voltak azoknak a felnőtteknek is, akik azt állították, hogy a felnőttképzés minden felnőttnek egyformán joga kellene, hogy legyen. (A. L: Smith: Bevezető levél az 1919-es tanulmányhoz- Nottingham, 1980.).

A 20. század kezdetére mégis elmondható, hogy a felnőttképzési mozgalom viszonylagos sikereket ért el és elfogadottá is vált az oktatási és nevelési intézményekben. 1905-ben pl. 3/4 millió esti hallgató vett részt a Helybeli Oktatási Hatóság esti óráin[11], és körülbelül évente 50.000 diák járt az egyetem levelező tagozatára az első évtized alatt[12]. Mégis hosszú időbe telt amíg a felnőttoktatást teljesen elfogadták ; erre utal a „falakon-túli” terminológia is. Az egyetemek óvatosak voltak a változásokkal szemben; erre utal a híres 1964-es amerikai kiadású „fekete könyv” is: Felnőttképzés: Egy kiemelkedő tanulmányozási terület megjelenése[13]. Valójában az 1970–80-as évekig Nagy-Britanniában, a levelező oktatás hosszú és büszke történetének ellenére is, sok egyetem nem fogadta el, hogy teljes munkaidejű dolgozói egyetemen kívül is tevékenykedjenek. S valóban ma is nehezen fogadják el.

Az intézményesedés folyamata ellenére is a felnőttoktatók még mindig azt képzelték, hogy egy jól megszervezett oktatási szektor keretén belüli mozgalom szereplői, amely szolgáltatásait azoknak a felnőtteknek ajánlja, akiknek nem volt lehetőségük, vagy sikertelenek voltak a kezdeti oktatásban. 1970-re a Brit Szabadegyetem megalakítása szimbolizálta azt a tényt, hogy a felnőttoktatás végre elfogadottá vált, bár még néhány évig mindig voltak kételyek az itt megszerzett diplomákkal kapcsolatosan. A felnőttképzők eszményei megvalósulni látszódtak, és a felnőttképzés értéke végleg elismertté vált. Ugyanakkor újabb kérdések merültek fel a modernizmus természetéről. Olyan társadalmi erők munkálkodtak, amelyek a társadalom megváltoztatására törekedtek, és ezáltal elpusztították az oktatást is, mint tudjuk.

Peter Javris: Felnőttképzés — a modern kor eszménye - A felnőttképzés, mint társadalmi mozgalom vége

[8] Hamilton, 1992, 2–21. p.
[9] Green, 1990.,
[10] Kett 1994, 17. p.)
[11] eldhouse, 1996, 79. p.

Vissza az oldal tetejére

Az életfogytiglan tartó tanulás — lifelong learning felemelkedése


A modernizmust magát az 1970-es években kérdőjelezték meg a francia lozófusok, mint Foucault és Lyotard, akik a posztmodernizmus kezdetét jövendölték. Számos tanulmány következett, amely arra utalt, annak ellenére, hogy a modernizmus következményeit éljük meg[14] valószínűleg a posztmodernizmus korába lépünk át. A változtató erők a globalizáció erői. Míg a modernizmus korában megalakult a nemzetállam, addig a késő modernizmus időszakában a globalizáció erői meggyengítették azt. Beck[15] egy olyan folyamatként határozza meg a globalizációt, ahol „a szuverén nemzeti államokat eltérő erőviszonyokkal, érdekkel, identitással, és hálózatokkal aláaknázzák és össze-vissza átszelik a különböző nemzetek szereplői” (transznacionális szereplők). Ezek azok az erők, amelyek a felnőttoktatás végét és az életfogytiglan tartó tanulás megjelenését okozzák. A globalizáció alapjában véve egy olyan folyamat, ahol a világ uniformizáltabb és standardizáltabb lesz a kapitalista piac széles működési terének köszönhetően, az információs technológia különböző eszközeit is alkalmazva.

A globalizáció hatásának illusztrálására a legegyszerűbb hagyományos társadalmi marxista modell felhasználása. A marxista modellben a társadalom egy alépítményből és egy felépítményből áll; az első magában foglalja a burzsoázia tulajdonában levő gazdasági intézményeket és ebben van a hatalom; a felépítményt pedig a felépítményből kiáramló erők tartják össze. A globális világban ma is létezik egy alépítmény, ez a tőke — pénzügyi és intellektuális —, amelyet az információs technológia ural, de ez az erő most nem a tulajdonosoké, hanem azoké, akik ellenőrzésük alatt tartják a tőkét. Beck ezt állítja[16]:

,,Ez azt jelenti, hogy a társaságok, főként a globálisan aktívak kulcsszerepet játszanak nemcsak a gazdaság alakításában, de a társadalom egészének alakításában is, mivel módjukban áll visszavonni a társadalomból az anyagi javaikat (tőkét, adókat, munkahelyeket)”.

Hogy mennyire létezik egy egyedüli standard felépítmény, az vitatható. Robertson (1995) pl. kifejlesztette a globalizáció hasznos fogalmát, csak azért, hogy bebizonyítsa, hogy a kultúra még mindig helyhez kötött, és Castells (1996) azt vitatja, hogy az államnak még mindig van beleszólási lehetősége a nem teljesen szabad, de nagyon erős versenyszellemű globális piacon.

Az a globalizáció, amelyet ma ismerünk, Nyugaton az 1970-es években kezdődött el (az USA-t követte Nyugat Európa) — lásd a Japánnal való versengést és az olajkrízist, amely meghozta Nyugat bizalmatlanságát — és mint a tó fodrozódása tovább terjedt. A társaságok megkezdték iparágak áttelepítését és a tőke áthelyezését, újrabefektetését a világban a legolcsóbb helyekre vadászva, a legjobb gyártási technológiát alkalmazva, és a legjobb piacokat keresték az áruik eladásához. Ez az iparágak további hanyatlásához vezetett egészen az I. világháborúig, s ez maga után vonta az új foglalkozási struktúrák megjelenését. Az elméleti szakemberek azt kezdték terjeszteni, hogy létezik egy világgazdaság, amely a kapitalista csererendszeren alapszik[17].

Ez a globális piac nagy versengést hozott létre a nagy átmeneti társaságok között, amelyek sok pénzt fektetnek az új kutatásokba és a gyorsan fejlődő tudomány új megnyilvánulási formáiba. Scheler (1980) ezeket az új tudományformákat művinek, mesterségesnek nevezi, mivel nincs idejük a kultúrába beleágyazódni mielőtt elavulnának. Ezek a folyamatok megváltoztatták a munkaerő szerkezetét. Csökkent a gyártási folyamatban foglalkoztatottak száma és nőtt a szellemi munkához értők utáni igény bizonyos országokban. Ugyanakkor az új ipari ágakhoz értőkre is szükség volt. Reich joggal jelenti ki, hogy három alaptípusú dolgozó létezik: szellemi munkát végzők, szolgáltatásban dolgozók, és szalagmunkások. Szerinte Amerikában a szellemi munkát végzők száma 1950-ben 8%-ról az 1980-as évekig 20%-ra emelkedett. Véleménye szerint ez a szám még növekedni fog. Bármi változás a tudományban és a szellemi munkát végzők iránti igény hatással lesz az oktatási rendszerre is, és mivel ezen dolgozók felnőttek, ezek a változások a felnőttképzésre is hatással lesznek.

Az 1960-as évek óta látjuk azokat a változásokat, amelyek az oktatási rendszerben történnek, s mindezek a felnőttképzésben fellépő változásokat is jelzik. Mivel máshol bukkantunk ezek nyomára, szeretnék egy rövid történelmi áttekintést adni[18].

A felnőttképzéstől a jelenlegi, folytonos oktatásig: Az 1960-as években az volt az elképzelés, hogy az embereknek a végzettséget az iskola befejezése után szerzik; a felnőttképzést visszatérő képzésnek nevezték. Ebben a periódusban, pl. az OECD is néhány kiadványát Visszatérő Képzésnek titulálta, az élet­fogytiglanig tartó tanulás egy stratégiájaként. Valószínűleg, mivel a végzettség az iskola alatt megszerezhető, a visszatérő tanulás ötlete nem volt túlságosan népszerű. De ennek ellenére a felnőttképzés ötlete, mint a tanulmányok folyatása népszerű lett. Nem ütközött semmiféle ellenvetésbe, sőt politikai támogatottságot is nyert az Egyesült Királyságban, ami nem meglepő. Elméletileg a tanulás folytatása potenciálisan az életfogytiglanig tartó tanulás.

A tanár-centrikus oktatástól a diák-centrikus oktatásig: A 60-as években az iskolai nevelés elfogadta és beleépítette lozóájába az amerikai lozófus, John Dewey elképzeléseit (1916, 1938), ezek között szerepel az is, hogy a gyermeken van a hangsúly, azon ahogy, a gyermek fejlődik. Ugyanekkor jelent meg az USA-ban is Malcolm Knowles-nek az Andragógiája, amely a felnőttoktatás diák-centrikus megközelítése. Sok pedagógus állította, hogy ebben semmi új nincs, hisz az oktatás mindig diák-centrikus volt. Mégis, ezen jelentős időszak után, a 1970-es évek közepén a diák-központú oktatás sokkal inkább beleágyazódott az oktatási rendszerbe, mind az alapképzést, mind a felnőttképzést illetően.

A tudás változó státusza: A tudást az ész és a tudományos módszerek szükségszerű gyümölcsének tekintették. Mégis, 1962-ben egy német szociológus, Max Scheler elkezdte kutatni azt, ahogy a különféle tudások különféle sebességgel változnak, pl. a technológiai tudás gyorsabban változik mint a közvallási tudás. Azt sugallta, hogy valójában a tudás óráról órára változik. Az új technológiai tudás percről-percre, másodpercről-másodpercre változik. Ilyen gyors változás mellet lehetetlen a tudományt igaz kijelentésnek tekinteni, hisz valami olyasmiről beszélünk, ami relatív és újra megváltozik abban a pillanatban, ha egy jelentős felfedezés történik. A tudás változását Lyotard is kutatta (1984), és ő úgy fogja fel mint egy elbeszélést, amelyet a előadáskészség hitelesít. Foucalt (1972) viszont a tudást egy ideologikus diszkurzusnak-társalgásnak-beszédnek tekintette, amely azáltal válik elfogadhatóvá, hogy az erősek beszéde az igazság. Ennek következményeként a tanult tudást kritikusabban kell értelmezni mint valaha, így most már a kritikai-elmélet is bevonult a nevelési-oktatási szótárba. A tanárok tehát csak ennek a változó igazságnak csak előadói lehetnek[19], a tanulók pedig el kell jussanak a saját döntéseikhez és igazságaikhoz.

A tantervtől a programig: A tanterv elméletben számos formájú tanterv létezett, kettő közülük a klasszikus és a romantikus. A klasszikus tanterv azt sugallta, hogy csak egy igazság volt, egy interpretáció, egy igazság, amit tanítani lehetett. Miután felismerték, hogy a tudásnak több értelmezése is lehet, ezt a megközelítést elvetették; akkor következett a romantikus tanterv[20].

A pluralizmus arra a felismerésre vezetett, hogy egyre nehezebb volt pontosan előírni, hogy mit kellene tanítani valamint túl sok volt az ismeretanyag, amelyet a tantervbe bele kellett foglalni. Így az ismeretanyagot kisebb csoportokra, egységekre bontották, és modulokként vagy rövid kurzusokként mutatták be őket. A moduláris kurzusokat — akkor még nem így hívták őket —, gyakran használták a felnőttoktatásban, hogy eleget tudjanak tenni az előre nem látott igényeknek, de ez előfordul mind az alap, mind a felnőttoktatásban. Léteznek olyan modul programok is — menük ha így jobban tetszik —, amelyek a bölcsészettudományok doktori fokozatát, valamint a magiszteri-fokozatot tartalmazzák. Ezek a moduláris programok az elsajátítandó anyag kezelését megkönnyítik és jobban kezelhetővé teszik, ugyanakkor piacképesebbé is.

A magolásos tanulástól a elmélkedő tanulásig: Beck[21] azt vitatja, hogy a visszaható modernizmus korában élünk, ahol a „tudományok saját termékeik hibájával és működési elégtelenségeikkel szembesülnek”, mivel a tudomány ma már csak egy igazság nélküli tevékenység. Amíg a tudást igazságnak tekintették, amit vagy a racionális logikával, vagy a tudományos kutatásokkal ellenőriztek, addig azt meg lehetett tanulni, memorizálni lehetett. A tanulóktól elvárták, hogy megragadják az igazságot a tudományos felfedezésekben és emlékezzenek rá. Mára ez a tudás elbeszélő színtűvé, sőt beszéddé vált, s ezt így kell kezelni: mérlegelni, kritizálni, és elmélkedni kell felette, hogy megbizonyosodjunk, milyen mértékben tartalmazza az igazságot. Így a tanulás elmélete elmélkedővé vált[22], de mi paradox módon abbahagytuk a civilizációnk megkérdőjelezését.

A szemtől szembe oktatástól a távoktatásig: Az oktatás hagyományszerűen mindig szemtől-szembe történt, vagy úgy, hogy a diákok elmentek oda, ahol a tanárok laktak, vagy oktattak, vagy régen járkáló tanárokkal, sőt vándorló iskolák révén, akik odamentek, ahol diákok voltak. Csak a nagyon nagy vagy ritkán belakott területeken, mint Ausztrália, vagy Oroszország fordult elő, hogy a szemtől-szembe oktatás nem tudott rendszeresen megvalósulni. Az új információs technológia beköszöntésével, ez mind megváltozott.

A Brit Szabadegyetem megszületése a felnőttoktatás katalizátora lett az új információs rendszerben. Oktatási kurzusokat lehetett hallgatni távolból, rádió, nyomtató, és televízió segítségével. Bár még mindig létezett a szemtől-szembe kontaktus, de egyre kisebb szerepet játszott. A diákok kiválaszthatták a modult, amit tanulni akartak, és mint kiegészítő képzésben résztvevő diákoknak nem kellett beiratkozni az egész kurzusra. A modulokat meg lehetett venni és otthon szabadidőben tanulmányozni. A Brit Szabadegyetem a hírnöke volt egy olyan mozzanatnak, amely az információs technológia fejlődésével elkerülhetetlenül bekövetkezett, és a távoktatást megint átalakította. Ma a kurzusokat a számítógépes világhálózattal és egyéb módszerekkel bonyolítják le. A tér és idő megváltozott az oktatásban, az emberek bármikor és bárhol tudnak tanulni életük bármely pontján.

A bölcsészettudományoktól az szakspecikusságig: Mindig volt egy szakképzési orientáció az oktatásban, főként a felnőttoktatásban. Mindezek ellenére mégis a felnőttoktatás nagy része bölcsésztudomány-jellegű volt, még a szabadegyetem is úgy indult, mint „bölcsészettudományi egyetem”. Mára a szabadegyetem sokkal szakspecikusabbá vált. Bizonyos ideig úgy nézett ki a dolog Nagy-Britanniában, hogy minden bölcsésztudományi felnőttoktatási intézmény önellátó. De nemcsak a Szabadegyetem foglalkozik felnőttekkel. Campbell (1984) feljegyzései szerint 1974 óta Kanadában több felnőtt tanult egyetemeken mint alapképzésben. Ez főként az észak-amerikai és brit egyetemekre vonatkozik.

Az Egyesült Királyságban például az egyetemi képzést támogató tanács jelentése szerint 1993-ban sokkal több volt a 21 év fölötti nem alapképzésben résztvevő emberek száma, mint azoké akik a hagyományos egyetemi képzésben részt vesznek.

Most már a különféle szolgáltatás alapú szakmák elsajátítása is a szakképzés részévé vált, amelyeket a főiskolákon illetve egyéb felsőfokú intézményben oktatnak igen magas szinten. Egyre több egyetemen lehet szerezni szakképesítést és egyre több a szakmai posztgraduális program felnőtteknek is. A felsőfokú oktatás életfogytiglanig tartó tanulásként való felfogása nemcsak egy kurzusleadási trend, divat, hanem egy kutatási kísérlet is. Az emberek nagy része a doktoriját részképzésben készíti; kutatásuk a munkaterületükhöz fűződik, és gyakran a munkaadójuk nanszírozza őket. Egyre több gyakorló kutató[23] a tudományos társaságok egyetemein, és a kutatás szabályait is ezen változások függvényében értelmezi.

Igaz az is, hogy a változások nagy része az egyre szaporodó nagy nemzetközi cégeknek és a tudás-tőke alapú iparágaknak köszönhető. Egyértelmű, hogy ezen új tudás nagy része tőlük is ered, mintsem az egyetemek és a kutatói központok kutatásaiból. Ez azt jelenti, hogy e magas fokú információ nagy része ezekben az iparágakban rejlik, így új trendek kezdenek megjelenni.

Az egyetemeknek tehát az a szerepük, hogy alkalmazkodjanak ehhez a gyorsan fejlődő világhoz. És mi történik, ha ez nem következik be? Egyre több a testületi egyetem[24]. Ezek olyan egyetemek, amelyeket a nagy iparágak hoztak létre. Így Amerikában és Angliában is a nagy testületek megalkotják a saját egyetemeiket — Disney-től a McDonalds-ig, az amerikai Motorola-tól és Body Shop-tól, az angol British Aerospace és a British Telecom-ig. A nemzetközi testületeknek, cégeknek megvan a tudásuk, a tőkéjük, és a munkaerejük, hogy megfelelő oktatást és képzést biztosítsanak, és nemcsak hogy kiképezik a saját munkaerejüket, de ajtaik mások előtt is nyitva állnak. Ez egy újabb ötlet, de a történelemben már sokféle alapító volt (az egyház, az állam), és most az egyre növekvő cégek, testületek.
Az oktatástól és képzéstől a tanulásig: A oktatás és képzés közötti hagyományos különbség megszűnt azáltal, hogy a dolgozóknak különféle gyakorlati ismeretre van szükségük a különféle munkafolyamatokban és szinteken, amelyeken dolgoznak. A magasabb képzettségi szint hiánya hátrány volt a társadalmi előrelépésben, így most mindkettő jelen van a tanulásban. Most már nem számít, hol és hogyan lett a tudás elsajátítva, addig, amíg el van sajátítva. A plusz tudás piac termelékenységhez vezet, de a tanulás folyamata egy fogyasztási folyamat, és mi fogyasztói társadalomban élünk.

A jóllét szükségletei a piac szükségleteivel szemben (elvárások/óhajok): Az a felfogás hogy az oktatás a társadalmi jólét része, eltűnőben van, akár maguk a jóléti államok is. Abban a pillanatban, amikor az oktatás megszűnik a jólét részeként működni, piaci termékké válik. Ez pontosan az, amiről Bacon és Eltis vitatkozott 1976-ban. Nagy-Britannia jólléti tartalékait a gazdaság, a termelés szolgálatába kellett állítsa. Ez a monetarizmus közgazdaságtana, amelyet Milton Freidman vezetett be. Az oktatást nyereségesnek kellett beállítani, és ezt sokkal könnyebb volt bebizonyítani a Szabadegyetem sikere után. Széles választékú moduljai állandó piacot biztosítottak azoknak a kurzusoknak, amelyeknek anyagát bármikor meg lehetett vásárolni. Az oktatási szükségletek tisztán ellátás- és követelmény-piacává váltak. A tanulás most már csak fogyasztói tevékenység, amelyet a felfele törekvő csoportok elsajátítanak a fogyasztás és egy életsílus kifejlesztésére[25].

Yeaxlee már 1929-ben írt az életfogytiglanig tartó tanulásról, holott az Egyesült Királyságban csak akkor kezdték bevezetni a felnőttoktatás alapjait. A második világháború után az UNESCO elfogadta az életfogytiglanig tartó tanulás fogalmát[26]. De amit mi láthatunk, az az, hogy az utóbbi 30 évben a tanulás egy új formája jelent meg felnőtteknél is — nem az életfogytiglanig tartó oktatás, hanem az életfogytiglanig tartó tanulás. A felnőttoktatást, mint jól tudjuk, beszippantotta ez a szélesebb társadalmi változás. Amit mi látunk, az aligha egy mozgalom, mint inkább piac, és nincs esély arra, hogy az életfogytiglanig tartó tanulás piacát mozgalomnak lehessen tekinteni.

Peter Javris: Felnőttképzés — a modern kor eszménye - A felnőttképzés, mint társadalmi mozgalom vége

[14] Giddens, 1990.
[15] Beck, 2000. 11. p.
[16] Beck, 2000. 2. p.
[17] Wallenstein, 1974.
[18] Jarvis, Holford, és Grifn, 1988.
[19] Bauman, 1987.
[20] Lawton 1973, Grifn 1987.
[21] Beck 1992. 155. p.
[22] Kolb, 1984; Jarvis 1987, 1992.
[23] Jarvis, 1999.
[24] Eurich, 1985.
[25] Featherstone, 1991, 19. p.
[26] Lengrand, 1975.

Vissza az oldal tetejére

Az egész életen át tartó tanulás gyakorlata


Hagyományosan az oktatás az élet kezdeti szakaszaihoz kapcsolódott, azonban az egész életen át tartó tanulás bevezetésével az oktatási rendszer rákényszerült arra, hogy átalakuljon. Ebben a fejezetben a megfigyelhető változások közül mutatok be néhányat. Még egyszer hangsúlyoznám, hogy ezek a tények rámutatnak arra, hogy az oktatással kapcsolatos változások a makro-társadalmi erők miatt jönnek létre, nem pedig magának az oktatási rendszernek az elavultsága teszi szükségessé ezeket. Tudósok felvázolták, milyen lenne a tanuló társadalom akkor, ha a kívánt oktatási gyakorlat bevezetésre kerülne. (Hutchins, 1968, Ranson, 1994. inter alia). Mindez szükségszerűvé tenné azt, hogy az Állam szabadon biztosítson olyan anyagi jellegű támogatási rendszereket ezeknek a meglehetősen utópisztikus oktatási formáknak, amelyek lehetővé tennék kialakulásukat és fennmaradásukat.

A valóság azonban azt bizonyítja, hogy soha nem szánt az EU elegendő anyagi támogatást az oktatásra, még akkor sem, amikor lehetősége lett volna rá. Az oktatás mindig nagyon lassan alakult át. Ahogy azt a történelmi tények is mutatják, az oktatási rendszerek rettentően lassan ismerték fel, hogy a felnőttek tanulási szükségletei megváltoztak, és ezekre lassan reagáltak. Ezt bizonyítja a felnőttoktatás kialakulásával és fejlődésével kapcsolatos számos különböző tanulmány. Kelly (1972) jól szemlélteti mindezt Angliával kapcsolatban. A neoliberális kormányok felismerték, hogy nem a szükséges, hanem a csökkentett mértékű támogatás teszi az oktatási rendszert rugalmasabbá, mivel így közvetlen kapcsolatba kerül a piaccal. A tanuló társadalomban a tudás eladható termékké alakult át, és az oktatási intézményeknek alkalmazkodniuk kellett a piaci körülményekhez. Lényeges tény, hogy az oktatás iránti szükséglet azon felnőttek részéről fogalmazódik meg, akik a tudásgazdaság alkalmazottai, akik közül sokan a gyorsan változó mesterséges tudással dolgoznak, vagy annak folyamatos módosításában, javításában vesznek részt. Ez azt jelentette, hogy a felsőoktatás néhány ágazata rákényszerült arra, hogy átalakuljon, míg mások kulturális és kutatói ismerete viszonylagosan állandó maradhatott. Az EU által nyújtott támogatás csökkentett mértéke is hatással van az oktatás rendszerére. A már nem kötelező oktatási ágazatok körében érezhető legjobban ez a nyomás, és a fejezet további részében erre fogok koncentrálni.

Ebben a gyorsan változó világban nem meglepő, hogy számos értelmiségi nem elégedett sem azzal az irányvonallal, amelybe az egyetemeket kényszerítik, sem azzal, ahogyan a tudáspiac elvárásainak kiteszik a felsőoktatási intézményeket. Readings (1996) az Egyetem romokban áll címet adta tanulmányának, Lucas (1996) amellett érvel, hogy krízishelyzetbe jutott a tudomány és Shumar (1997) kritizálja a felsőoktatás áruba bocsátását. Mindhárom tanulmány Észak- Amerikában készült, de jól reflektálnak azokra a hasonló tudományos munkákra, amelyek az Egyesült Királyságban születtek. Ez nem meglepő, mivel ezek a klasszikus egyetem stabil periódusa, és a mai tudásalapú társadalomban magának új identitást kereső egyetem folyamatos átalakulása közötti időszak küszöbén keletkeztek. Nem áll szándékomban nyomon követni minden érvet, amelyek ezt az állítást alátámasztják, vagy bemutatni minden olyan kutatót, aki ebben az időszakban az egyetemekről írt. Barnettet (2000) emelném ki, aki felismeri, hogy a hagyományos egyetemi formának meg kell szűnnie, és újnak, vagy újaknak kell születniük. Az Egyesült Királyságban létezett egy ún. National Committee of Inquiry into Higher Education[1] (Dearing, 1997), amely lényegében azt tűzte zászlajára, hogy a felsőoktatási intézményeknek egész életen át tartó tanulást biztosító intézményekké kell válniuk. A bizottság a témában 93 különböző javaslatot tett, tehát nem meglepő, hogy a tudománnyal foglalkozók krízishelyzetet éltek át az egyetemek lényegét illetően. Majdnem közvetlen azután, hogy a beszámoló napvilágra került, Watson és Taylor (1998) olyan szempontból vizsgálták az egyetemeket, mintha azok az egész életen át tartó tanulás intézményei lennének, és bemutatták, hogy a változás hogyan és milyen mértékben figyelhető meg. Ebben a cikkben nem célom, hogy bemutassam a fent említett 93 javaslatot; inkább arra vállalkozom, hogy bemutassam azt az egész életen át tartó tanulás iránt felmerülő igényt, amely jelentős hatást gyakorolt az egyetemekre. Mindezt nagyon röviden, az alábbi hat címszó alatt mutatnám be: új diákok, új kurzusok, a tudás új formája, a tudás átadásának új formája (oktatási módszerek), a különböző tanulási formák elismertetése, a kutatás új formái.

Új diákok. A tudásgazdaságban a magasabban képzett munkaerő iránt nagyobb a kereslet. Reich (1991) előrevetítette, hogy a munkaerő minimum 30%-a elsősorban a megszerzett tudása segítségével tud majd munkát végezni. Korábban az egyetemek elit képzést folytató intézmények voltak, amelyek a középiskolát végzetteknek csak egy alacsony hányadát vették fel. Ma tömegeket képző felsőoktatás van kialakulóban, amely az Egyesült Királyságban azt jelenti, hogy a felsőoktatási intézményektől a jövőben azt várják, hogy a középiskolát végzettek 50%-át felvegyék. Mindezen túl az egyetemektől azt is elvárják, hogy képzéseik köre szélesebbé váljon, hogy az intézmények a legkülönbözőbb társadalmi háttérrel rendelkező hallgatókat is fogadni tudják. Ez megváltoztatja az egyetemek jellegét, amely magába foglalja azt a problémát, hogy a követelményeket le kell szállítani, és az egyetemi oktatóknak lényegesen több feladatot kell ellátniuk.

Az egyetemeknek azonban nemcsak ezen a szinten kell új diákokat fogadniuk: a „tudással” dolgozó alkalmazottak egyre nagyobb számban akarnak visszaülni az iskolapadba, hogy levelező tagozatos hallgatóként újabb képesítéseket szerezzenek. Ezeknek az embereknek a többsége olyan kurzusokat választ, amelyek szakmaorientáltak. Ma már eljutottunk oda, hogy az egyetemeken több felnőtt diák tanul, mint ahány nappali tagozatos hallgató. Campbell (1984) feljegyezte, hogy 1974 óta Kanadában több felnőtt tanuló vett részt egyetemi oktatásban, mint ahány nappali tagozatos főiskolai hallgató. Az Egyesült Királyságban a Higher Education Funding Council[2] 1993-ban készült jelentése szerint sokkal több 21 évesnél idősebb ember tanult az egyetemeken, mint a hagyományos nappali tagozaton. Ez ismét azt bizonyítja, hogy az oktatási rendszer és a munka világa közötti határ egyre nyilvánvalóbban elmosódik.

Új kurzusok. A főiskolai és a posztgraduális szinten is egyre inkább megfigyelhető, hogy növekszik a szakmai kurzusok száma. A posztgraduális képzésben résztvevők egyre több Master’s kurzust[3] szeretnének. A mindennapi gyakorlatban tevékenykedő és egyben doktori képzésben tanuló hallgatók, akik a párhuzamosan végzett gyakorlat és kutatás jelentős részét munkahelyükön végzik, egyre emelkedő számban jelennek meg az oktatási intézményekben. Megfigyelhető, hogy az egyetemek is bevezetik a munka-alapú tanulmányi programokat. Watson és Taylor (1998, p.64-65) rámutat arra, hogy amikor tanulmányukat készítették, már számos brit egyetemen bevezetésre kerültek a munka-alapú oktatási programok mintegy bizonyítva, hogy az egyetemeknek is meg kell újulniuk ahhoz, hogy a tanulás-piac igényeinek meg tudjanak felelni. Azokat az intézményeket, amelyek nem képesek megújulni, összeolvadás útján elnyelik a nagyobb egyetemek, és megfosztják őket már megszerzett tulajdonaiktól, ahogy ez megfigyelhető a mega-egyetemek és a multinacionális egyetemek esetében.

A tudás új formája. Hagyományosan az egyetemek elméleti tudást adtak, amelyet az egyének tanulmányaik elvégzése után átültethettek a gyakorlatba. Napjainkban, amikor egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a pragmatikus és a performatív tudás adják a modern társadalmak alapját, ez a kapcsolat az elmélet és a gyakorlat között megkérdőjeleződik (Jarvis, 1999). Ezen kívül egyértelmű az is, hogy a gyakorlati tudás integrált tudássá válik, és az egyetemek önálló tudományos diszciplínák átadására koncentrálnak. Például, amikor tanárként dolgozom, nem gondolok arra, hogy filozófiáról, pszichológiáról, szociológiáról beszélek, hanem egy integrált gyakorlati tudást adok át, amelyet oktatási tudásnak is nevezhetünk. Az oktatási tudás a gyakorlaton keresztül szerezhető meg, ami érvényes minden gyakorlati szakma elsajátítására is. Gyakorlattal az rendelkezhet, aki folyamatosan gyakorol. Nyiri (1998, p.21–22) a következő magyarázatot adja: „a szakemberek ritkán ismerik fel, hogy mi tekinthető gyakorlati tudásnak. Azt szenvedések árán kell kibányászni a diákok fejéből; egyszerre csak egy kincset.” A gyakorlati tudás nem szerezhető meg az egyetemen. Ez performatív tudás, mint ahogy arra Lyotard (1974) utalt. A tudásnak hasznosnak kell lennie a tudásgazdaság számára, amely tény ellentétben áll az egyetemek tudással kapcsolatos felfogásával: „tudás önmagáért a tudásért”. Ez egy idealista felfogás, amely egyben elitista szemléletet mutat egy tömegtársadalomban.

A tudás átadásának új formája. A legkülönbözőbb újítások jelennek meg a tudás szemtől szemben történő átadása, a távoktatás, és az elektronikus úton történő oktatás területén. Hagyományos értelemben a tudás átadása tanár-központú volt. Ma már hallgató-központú és a hangsúly a tanításról áttevődött a tanulásra.

Főiskolai szinten egyre inkább felismerték, hogy új tanítási és tanulási módszerekre van szükség ahhoz, hogy alkalmazkodni lehessen az elmélet csökkenő és a gyakorlat növekvő jelentőségéhez. Megfigyelhető nemcsak a munka-alapú oktatás, hanem a probléma-megoldó oktatás is (Boud és Feletti, 1991), amely során a hallgatók kiscsoportokban gyakorlati, általában munkával kapcsolatos problémákat oldanak meg, és nem didaktikus eszközökkel tanítják őket. Az oktatásnak és tanulásnak ezt az új formáját először orvostanhallgatók alapképzésében alkalmazták Kanadában, és mára széles körben elterjedt a nyugati világban az orvostudományon kívüli területeken is. Más tapasztalati és szituációfüggő oktatási és tanulási módszerek is bevezetésre kerültek.

A hagyományos egyetemek csak olyan nappali tagozatos hallgatókat jutalmaztak, akik végigjárták a kurzusokat és megfeleltek a vizsgákon. Napjainkban egyre szélesebb körben ismertek és alkalmazottak a távoktatás és az elektronikus úton zajló oktatás módszerei a tudás-alapú társadalom, a munka-alapú tanulás és a munka miatti lakóhelyváltás jelenségei miatt. A távoktatás és az elektronikus tanulás fejlődése azt jelenti, hogy az egyetemeknek a világpiacon versenyezniük kell hagyományos kurzusaikkal és modern távoktatási módszereikkel – könyvekkel, és elektronikus tananyagokkal egyaránt. (Rumble és Harry, 1982, Tiffin és Rajasingham, 1995, inter alia). Ma Malaysia minden egyetemén elvárják, hogy legyen távoktatási tanszéke. Más országokban, mint pl. Szingapúrban minden kurzus megtalálható a neten. Figyelemre méltó, hogy a Massachusetts Institute of Technology (mit) nemrégen tette elérhetővé az összes kurzusát a World Wide Web-en. Azonban az információ-átadás módszereinek ilyen változása szükségessé teszi, hogy a felsőoktatásban dolgozó oktatók újabb készségeket szerezzenek, és hogy ezek a képzési módszerek jelentősebb anyagi támogatásban részesüljenek. Katz és kollégái (1999) megkérdőjelezik, hogy az egyetemek képesek lesznek-e fennmaradni az információs technológia új világában.

A különböző tanulási formák elismertetése. A tanulás lehetőségei a tudás-alapú társadalomban, az élet bármely területén jelentkezhetnek, akár a World Wide Web-en is. Mindez azt jelenti, hogy a potenciális diákok nagy valószínűség szerint hatalmas tudásanyagot, és számos készséget sajátíthattak el azokon a hagyományos tanfolyamokon, amelyeket iskolarendszerű, vagy iskolarendszeren kívüli képzések keretében végeztek el. Ebből következik, hogy az egyetemeknek el kellett ismertetniük azokat a tanulási formákat is, amelyek az iskolarendszeren kívül jelentek meg. Amint azt Watson és Taylor (1998, p.64) is megjegyzi:

Mind az Előzetes Tanulás Elismertetése (ete)[4], mind az Előzetes Tapasztalati Tanulás Elismertetése (ette)[5] egyre jelentősebb mechanizmussá válik a képzés bármely szintjén tanuló diákok számára, de különösen azoknak az érett diákoknak a számára, akik rendelkeznek már mind munka-, mind élettapasztalattal. Számos egyetem ma már biztosít kredit-értékű modulokat, amelyek arra ösztönzik a diákokat, hogy kodifikálják tapasztalataikat és azokat kapcsolják a tanterv tudományos elvárásaihoz.
Egy korábbi jelentés (feu, 1992) az előzetes tanulás értékeléséről rámutat arra, hogy ennek a megközelítésnek a haszonélvezői a munkaadók és munkavállalók lesznek, tehát ismét bebizonyosodott, hogy az oktatási intézmények egy külső nyomás és az egyre szélesebb körben terjedő egész életen át tartó tanulás miatt rákényszerülnek arra, hogy átalakuljanak.

A kutatás új formái. Hagyományosan a kutatások során az egyetemek az egyes tudományágak elvárásainak tettek eleget, és így kézben tartották a tudás fejlődését. Azonban a csökkenő támogatás miatt most arra kényszerülnek, hogy a kutatásokhoz támogatást nyerjenek különböző alapítványoktól, felajánló szervezetektől, amelyek között olyan nagyvállalatok is megtalálhatók, amelyeknek szükségük van újfajta ismeretre ahhoz, hogy növeljék hatékonyságukat, vagy hogy olyan új termékeket állítsanak elő, amelyek profitot termelnek. Az egyetemek ma már versenyhelyzetben végzik kutatásaikat, de az sem elhanyagolható, hogy néhány alapvetően kutatással foglalkozó egyetem megalapította saját vállalatát, amely a saját kutatásainak eredményeit dobja piacra.

A kutatásnak még egy utolsó formáját említem, amely a részmunkaidős PhD-hallgatók számának jelentős növekedését jelenti. Ők gyakran olyan témában akarnak kutatni, amely szorosan kapcsolódik a mindennapi munkájukhoz, és tandíjukat gyakran a munkáltatójuk fizeti. Az ilyen hallgatókat „gyakorlati munkát végző kutatóknak”[6] (Jarvis, 1999) nevezem, mivel ők folyamatosan dolgoznak mint munkahelyük alkalmazottai, és gyakran hétköznapi munkájukat választják saját kutatási területüknek. Ma a kutatás során az egyetemek oktatói tudástermelés helyett felügyelői szerepet látnak el.

Ebben a második részben nyomon követtük azt, hogy a tudásgazdaság miként törli el az oktatási rendszer határait, azáltal hogy átalakulásra kényszeríti azt, valamint azáltal, hogy ezeket az egész életen át tartó tanulás társadalmi intézményeként integrálja a világba. A megfogalmazottak alapján egyértelművé vált, hogy a tanulás hagyományos elméleteit újra kell gondolni, és ezért a cikk utolsó részében a tanulás folyamatát fogjuk megvizsgálni.

Peter Jarvis: Az egész életen át tartó tanulás szociológiai perspektívái (Díszdoktori székfoglaló beszéd)

[1] A Felsőoktatással Kapcsolatos kérdéseket Megvitató Országos Bizottság
[2] A Felsőoktatást Finanszírozó Tanács
[3] A magyar egyetemi képzésnek megfeleltethető.
[4] Accreditation of Prior Learning (APL)
[5] Accreditation of Prior Experiential Learning (APEL)
[6] practitioner researcher

Vissza az oldal tetejére

A tanulás folyamata


Ebben a részben megvizsgáljuk, hogy a szélesebb értelemben vett társadalom változásai milyen változásokat eredményeztek a tanulás értelmezésében. A tanulás hagyományos elméletei az állatok és a gyerekek viselkedésének tanulmányozásából alakultak ki, tehát olyan elméleteink voltak, amelyek a viselkedésen, a kognitív fejlődésen és a szociális tanuláson alapultak (Jarvis, Holford és Griffin, 1998). Mind a behaviourizmus mind a szociális tanulás felhasználható az egész életen át tartó tanulás megértéséhez, de Piaget (1929 inter alia) munkája a kb. 15 éves korig terjedő korosztályt vizsgálta. Ezeknek az elméleteknek mindegyike ma is érvényes, de közülük egyik sem öleli át a tágabb értelemben vett emberi tanulás fogalmát. Bár az a felismerés, hogy a tudás viszonylagos, nagyobb hangsúlyt fektet a kritikusságra és a reflektív tanulásra. 1981-ben egy felnőttképző (Mezirow, 1981) Habermas munkáját követve kutatta a tanulással összefüggő kritikus gondolkodás elméletét. Ahogy a tanulással kapcsolatos kutatás egyre inkább a felnőttekre irányult, új elméletek születtek – amelyek közül kettő ennek a cikknek a témájához is szorosan kapcsolódik.

Elsőként a tapasztalati tanulással foglalkozó elméletek születtek meg, (Boud, Keogh és Walker, 1983; Jarvis, 1987, Weil és McGill, 1989 inter alia) amelyek felismerték, hogy a tanulás az emberi tapasztalat megszerzése során, és nem az oktatási intézményekben való tanulás során alakul ki. Ebből adódóan néhány gondolkodó nem annyira a tanulásra, mint inkább arra a szituációra koncentrált, amely során a tanulási folyamat lejátszódik (Lave és Wenger, 1991). Amint ezek a megközelítések elfogadottá váltak, az előzetes tapasztalati tanulás elismerése elkerülhetetlenné vált.

Saját kutatásom elsősorban a felnőttek tanulási folyamatára koncentrált, amelyen belül mind a tapasztalatnak, mind a szituációnak nagy figyelmet szenteltem, és azzal érveltem, hogy az emberi tanulás különböző folyamatok együttese, ezért az egyének epizodikus tapasztalatokat alakítanak át kognitív, fizikai és érzelmi outputtá, majd ezeket integrálják saját életükbe. (Jarvis, 2002,p.11)

Peter Jarvis: Az egész életen át tartó tanulás szociológiai perspektívái (Díszdoktori székfoglaló beszéd)
Vissza az oldal tetejére

A tanulásnak nincsenek határai?


Fenntartható fejlődéssel összefüggő nevelési célok alig változtak az elmúlt évtizedekben, az oktatás és tanulás bizonyos tekintetben sikeres, egyre többen, egyre több programban vesznek részt, de az emberi magatartás és a világtrendek alapvetően nem változnak, a környezet állapota tovább romlik, populáció nő, várható életkor nő, környezeti terhelés nő, az éghajlatváltozás erősödik, a regionális különbségek maradnak vagy nőnek. A fentiekből következően az alábbi kérdések merülhetnek fel:

· Min kell változtatni a tényleges eredmények elérése érdekében, az oktatás, tanulás szemléletén, színvonalán, rendszerén?

· Többet ugyanebből, vagy valami egészen mást?

· Mennyiben képes a tanulás változtatni a mutatókon az elkövetkező években az adott globális trendek mellett?[14]

Az emberiség történetét tekintve az utolsó nagy változás 300-350 évvel ezelőtt volt, a középkor és az újkor határán. Ennek nyomán egy klasszikus ipari kultúrán alapuló gazdaság és társadalom jött létre. Sok szempontból úgy tűnik, hogy ez a kor a végéhez közeledik és egy olyan új kor felé haladunk, amit még nem látunk tisztán. Döntés előtt állunk, hogy megvárjuk-e azt a pillanatot, amikor rá leszünk kényszerítve a változásra, vagy pedig megkezdjük azokat az adaptálási folyamatokat, amelyek a viselkedés, a fogyasztási szokások, a termelési rendszer átalakításával járnak. Olyan helyzetben vagyunk, amilyenre eddig nem volt példa. Az újdonság nem az, hogy válság előtt állunk, hanem az, hogy milyen dimenziói vannak ennek a válságnak. Eddig ugyanis mindig lokális válságok voltak: egyik vagy másik kultúra, társadalom, vagy ökoszisztéma volt válságban. Most a bolygó egész létfenntartási rendszere veszélyeztetett, ami azt először minden bizonnyal a szegényebb rétegeket, társadalmakat érinti, de a fejlett országok sem lesznek képesek magukat kivonni a hatások alól.

Végezetül érdemes Desmond Morris „The Naked Ape” című, 1967-ben Londonban megjelent könyvének néhány gondolatát idézni: „Nagy technológiai vívmányaink ellenére még mindig nagyon is egyszerű, biológiai jelenség az ember. De már jóval azelőtt, hogy népsűrűségünk elérné a maximumot, biológiai természetünk oly sok szabályát áthágjuk, hogy uralkodó szerepű fajunk egyszerűen összeomolhat. Többen úgy gondoljuk, hogy erre soha nem kerülhet sor, hiszen van bennünk valami különleges, ami a biológiai törvények fölé emel minket. Nincs. A múltban is számos izgalmas faj kipusztult, és adott esetben mi sem lehetünk kivételek.”…„Olyan derűlátó nézetek is léteznek, hogy olyan magas értelmi szintre jutottunk, hogy bármilyen helyzetet a magunk javára tudunk majd fordítani. Igen, rugalmasak vagyunk, viselkedésünk opportunista, de ennek az opportunizmusnak is létezik határa. Ha józanul felismerjük és elfogadjuk korlátainkat, fennmaradásunk esélyei javulnak. Ez az út nyilvánvalóan nem a „vissza a természethez” naiv jelszava, csupán az, hogy az értelmes, opportunista fejlődésünket alapvető, viselkedési kötöttségeinkhez kell igazítanunk. Ha ez megtörténik, fejlődésünk „fenntartható”, ha nem, a katasztrófa elkerülhetetlen.[15]

Zádori Iván: A tanulásnak nincsenek határai?

[14] Déri Andrea: Nemzetközi kitekintés és Jövő. http://www.konkomp.hu/doc/aderi.ppt, 2004. 09. 10.
[15] Desmond Morris: A csupasz majom. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989. 168. p.

Vissza az oldal tetejére

A felnőttoktatás lehetőségei a múzeumokban


A múzeum fontos tanulási helyszín, mivel nem csupán gyűjt, kutat, konzervál, hanem kiállít, közzétesz, oktat, nevel és szórakoztat is[7].

Az icom szakmai etikai kódexe[8] kimondja, hogy minden lehetőséget meg kell ragadni, hogy a múzeum kiterjessze közművelődési szerepét a népesség valamennyi rétegében, továbbá kívánatos az, hogy a múzeumpedagógiában jártas és kompetens szakembereket alkalmazzon.

Amennyiben jól működik a múzemi mediáció, a múzeum elősegíti a változások kritikus vizsgálatát, alternatív elméletek, kulturális és interkulturális megközelítések bemutatásának és kipróbálásának színtere, ismerteti a globális rendszerekben zajló változásokat, lehetőséget ad az önkéntes és a saját magunk diktálta kísérletezésre, az érzelmi és intellektuális tanulásra, valamint megfelelő gyakorlóhely a ma és holnap szakemberei számára mind a muzeológia, mind az oktatás területén.

A múzeumban a sokféle tevékenység szétválik. A szaktudományhoz kötődő alaptevékenységek mellett megjelenik az intézmények fenntartása, a marketing, közgazdaságtan és a pszichológia is, hiszen a recepció megtervezésének tudatosnak és szakmailag alátámasztottnak kell lennie. Az irányítás és működés szempontjából meghatározó a művelődéspolitikai rendszere, mely a múzeumok összehangolt működését biztosítja. Kialakulóban van annak módszertana, hogy a múzeum, mint nevelő, képző-oktató intézmény mit tud elérni, milyen tudástartalmakat miként tud közvetíteni, milyen kompetenciák fejlesztése lehetséges a múzeumi foglalkozások, programok keretén belül. A világ nagy és kis múzeumaiban elterjedtek már azok a módszerek, melyek az embert befogadóvá alakítják, és lehetőséget teremtenek a múzeummal való szoros kapcsolat megélésére. A múzeum szakspecifikumával kialakítja azokat a képzési funkciókat, melyeket csak ott lehet ellátni, mint például a Louvre egyeteme, ahol immáron a 27. évfolyamot végzi egy 90 felé járó idős hölgy. Nincs könnyű helyzetben a mediátor, a képző, oktató sem, hiszen huszonhetedszerre kell megbirkóznia a „törzsvásárló” tudásigényével, aki azért megy oda, mert valami újat akar tanulni.

Régi kérdésként merül fel, hogy múzeumpedagógus vagy muzeológus végezze-e a mediátori tevékenységet, hogy melyikük munkája a meghatározóbb a múzeumi közvetítés folyamatában. A kiállítást fel kell építeni, tematikusan meg kell szervezni. Persze ne attól legyen állandó a kiállítás, hogy 50-60 éven keresztül nem változik. Ez nem vonzza a látogatókat, érdektelenné válik az ember számára, hacsak nem válik egy olyan szolgáltatássá, ahol megtörténhet a szórakozás, a kutatás, a rácsodálkozás, a meglepetés, ahol hozzá lehet érni, ahol meg lehet tapasztalni a tárgyakat. Ez képezi alapját annak, ami igazából a múzeumi kultúraközvetítés lényege lenne, azaz az adott téma vagy épp a régmúlt élettel való megtöltése, izgalmassá tétele, mely adott esetben felkelti a további kutatások, információk szerzése iránti vágyat. Különleges módszertani és pedagógiai jelentősége van azoknak a tárlatoknak, ahol „sötétben lehet látni”, ahol meg lehet érteni, hogy a vakok hogyan percepiálják a tárgyat.

Az elmúlt időszakban teret nyert egy új kifejezés, mely pontosan kifejezi a múzeumok napjainkban egyre elterjedtebbé váló új feladatát. Ez a kifejezés az „Edutainment”- szórakoztatás (entertainment) és oktatás (education) angol kifejezésekből összevont szó. Szórakoztatva oktatni, vagy oktatva szórakozatni, a sorrend felcserélhető, a kifejezés lényege ugyanaz marad. A múzeumi oktatás egyik nagy előnye az iskolai oktatással szemben egyrészről magában a múzeumi térben, az oldottabb légkör megteremtésének lehetőségében rejlik. Ezt az alapvetően meglévő előnyt szükséges még erősíteni azáltal, hogy olyan programokat, olyan tevékenységformákat kínáljon a múzeum látogatói számára, melyek szórakoztató jellegük, aktivitásuk vagy interaktivitásuk révén lehetővé teszik a hatékonyabb tanulást. Régóta kimutatott, hogy az olyan tanulási folyamat, melynek során a tanuló valamiféle aktivitást fejt ki, hatékonyságában messze felülmúlja a pusztán verbális közlésen alapuló tanítási-tanulási formát, nem is beszélve a pusztán frontális módon zajló oktatással való összevetésről.

A különféle múzeumpedagógiai módszerek sokféle módot, lehetőséget kínálnak a múzeumi aktivitás megteremtésére. Aktivitás alatt ez esetben nem csupán a motoros aktivitást értjük, hanem a múzeumi programban résztvevők bármilyen módon, eszközzel való aktivizálását, legyen az csupán jól irányított kérdések feltétele, vagy bármilyen kognitív úton megvalósuló aktivitás. Szerencsére hazánkban is egyre inkább elterjedőben vannak az ehhez szükséges módszerek és eszközök, elég csupán az ún. „érints meg” típusú kiállításokra gondolni, vagy az interaktivitás legkülönfélébb módokon való megnyilvánulására. A szórakoztatva tanulás megvalósulására azonban nem csupán a tanulás hatékonyságának növelése érdekében van szükség. Szükséges ez a versenytársakkal való sikeres fellépés érdekében is, hiszen ma már nem vita kérdése, hogy áru-e a kultúra? Áru, méghozzá nem is akármilyen módon jövedelmező áru. Kik a múzeumok versenytársai? Először is minden olyan kulturális szolgáltató, mely az emberek szabadidejét kívánja felhasználni.

Versenytárs a többi múzeum, a színház, a mozi és leginkább a televízió, mely talán a legkeményebb diónak mutatkozik ebben a tekintetben is. Egyrészről amiatt, mert egyenes arányosság mutatható ki az egy napra jutó televízió-nézés időtartama és a funkcionális analfabéták számának aránya között, akikről biztosan állítható, hogy a múzeumlátogatók körének elenyésző részét képezik. Másrészről pedig azért, mert a televízió olyan szabadidő-eltöltési alternatívát kínál, mely nem igényel semmiféle aktivitást. Ez egyrészről a nehézség, másrészről előny is a múzeumok számára. Nehézség, mivel a televízióhoz szokott, elkényelmesedett embereket nehéz valamiféle aktív múzeumi programra elcsábítani, mely ráadásul adott esetben financiális megterhelést is jelent. Maslow híres szükségletpiramisa alapján pedig jól tudjuk, hogy amíg az alapvető emberi fiziológiai szükségletek kielégítést nem nyernek, elég nehézkesen lehet elvárni, hogy az adott személy elmozduljon a önkibontakoztatás felé, adott esetben részt vegyen egy múzeumi programon. Másrészt azonban ebben rejlik nagy előnye is a televízióval szemben. Ha a múzeumnak sikerül megvalósítania falain belül a szórakoztatást, és nem csupán, mint „döglött tárgyak tárháza” jelenik meg, talán sikerrel veheti fel a versenyt a televízióval, internettel szemben. Ehhez azonban nem elégséges csupán színvonalas, érdekes és szórakoztató programokat szervezni a múzeumban. Elengedhetetlen a közművelődési, múzeumpedagógiai tevékenység megfelelő kommunikálása is. Az általános iskolák tanulói irányában ez megoldottabbnak tűnik. Azonban a múzeumpedagógiai szempontjából is elengedhetetlen a múzeumpedagógus és az iskolai pedagógus közötti közvetlen, folyamatos és jól működő kommunikáció. Ennek több szempontból is jelentősége van. Egyrészről a múzeumpedagógiai foglalkozás előkészítésében, másrészről a megfelelő kommunikáció érdekében.

A probléma inkább a középiskolás korosztály, a felsőoktatási intézmények, valamint a helyi, lokális közösségek elérésében van. Kifejezetten problematikusak a mai egyetemisták múzeumlátogatási szokásai. Nem is egy végzős, felsőbb évfolyamos hallgató van a Pécsi Tudományegyetemen, aki egyetemi tanulmányaik röpke öt éve alatt nem látogatott meg egyetlen pécsi múzeumot sem, és vannak olyanok is, akik még a Nemzeti Múzeumban sem jártak! Ez egy olyan hiányosság és probléma mely leküzdésére az egyetem az utolsó olyan oktatási intézmény, amely változást hozhat.

Hol keresendők e probléma gyökerei? Egyrészről a negatív gyermekkori tapasztalatokban keresendők, amikor egy-egy osztálykirándulás alkalmával a tanító néni kötelező programként betereli a gyerekeket a múzeumba, siet túl lenni a múzeumlátogatáson, programon. Másrészről az, hogy a múzeumok kevéssé látogatóbarát intézmények. Napjainkra jelentős javulás állt be, azonban az eredmények ellenére nem alakul ki már gyermekkorban pozitív attitűd a múzeumokkal kapcsolatban. Ismert tény az, hogy ha egyszer valakibe negatív emlékképek kapcsolódtak a múzeumokkal kapcsolatban, azt felnőtt korban megváltoztatni nagyon nehéz. De nem csak erről van szó. Kívánatos volna a múzeumok és a felsőoktatási intézmények közötti szorosabb kapcsolat ápolása és kifejlesztése. Bár egyes karok, egyes szakjainak képzései közvetlenül is kapcsolódnak a múzeumhoz, szerencsére sok a szabadon választható kurzus (pl. Bölcsészettudományi Kar, Művészeti Kar, feefi), az iskolarendszer egyes szintjein az oktatáson túli, közművelődési programok propagálása, kommunikálása kívánatos volna. Ez megvalósulhat egyrészről az oktatók ilyen irányú szerepvállalásával (hiszen az egyetemi oktatók egy jelentős része eleve ott van az egyes múzeumi programokra „hivatalból” meghívottak protokoll-listáján), másrészt a hallgatói önkormányzatok vállalhatnának ebben nagyobb szerepet. A 100 éves a Pécsi Múzeum plakátjai szerencsére eljutottak már több szak folyosójára, azonban fontos a folyamatos tájékoztatás.

A 21. század elejére a múzeumok hagyományos hármas feladatrendszere (gyűjtés, konzerválás-kutatás, kiállítás) új funkciókkal bővült. Napjainkban a múzeumnak szerepet kell vállalnia a lokális közösség építésében, a helyi tradíciók megőrzésében, a lokális identitás erősítésében. Globalizálódó világunkban erre különösen nagy szükség van, és a múzeumok, mint az élethossziglani tanulás egyik meghatározó színhelyei ennek tökéletes terepét képezik. Ezen túlmenően szerepet játszanak egyes etnikai, nemzeti kisebbségek identitásának megőrzésében.

Európa nyugati felén, ahol az elmúlt évszázadban etnikailag rendkívül heterogén társadalom alakult ki, a múzeumok (jellegükből adódóan különösen a néprajzi múzeumok), ezt a feladatot már tudatosan felvállalták. Pl. a müncheni Néprajzi Múzeumban, ahol a világ különböző részeiről bevándoroltak (Afrika, Ázsia, stb.) lehetőséget kapnak arra, hogy nemzeti identitásukat megőrizzék.

Az identitás megőrzésének igénye hagyományosan a bevándorlók második generációjánál jelenik meg. Mi más képezhetne ehhez ideálisabb terepet, mint a múzeum, ahol egyrészről adva van az ehhez szükséges humán erőforrás (muzeológus, múzeumpedagógus, aki ismeri és érti az adott etnikum hagyományait, szokásait), másrészről a tárgyi feltétel (tárgyak gyűjteménye), valamint adott a tér, mely lehetőséget teremt az olyan aktivizáló foglalkozások tartására, ahol ezek a hazájukból elvándorolt, azonban eredeti identitásukat ápolni kívánó emberek elsajátíthatják vagy felidézhetik a saját, tradicionális népi kultúrájukhoz kötődő néphagyományokat, szokásokat, ünnepekhez kötődő népművészeti tevékenységi formákat. Hazánkban e tekintetben a roma népesség jelenik meg, mint potenciális célcsoport. A roma társadalom egyik legnagyobb problémája, hogy saját kulturális értékeivel, tradícióval sincs tisztában. Magyarországon a budapesti Néprajzi Múzeum egy jelentős roma gyűjteménnyel rendelkezik, azonban kívánatos lenne, a roma alkotóművészek által készített művek, illetve a roma hagyományokat bemutató kiállítások gyakoriságának növelése.

E folyamattal párhuzamosan a múzeumok megjelennek úgy is, mint a másság elfogadását és az egymással szembeni tolerancia növelését elősegítő intézmények. Ez a különböző népek, nemzetiségek, etnikumok kulturális értékeinek, eredményeinek, sokszínű népi kultúrájának, vagy épp alkotóművészei tevékenységének bemutatásával és a kiállításokhoz kapcsolódó programok, tevékenységek szervezésével válik lehetővé. Ha számításba vesszük, hogy sajnos, hazánkban egy igen jelentős réteg körében milyen a szomszédos országok népeivel, vagy egyes afrikai népekkel kapcsolatos attitűd, elgondolkozhatunk azon, hogy ezen a téren is lenne mit fejlődni. Főként, ha számításba vesszük, hogy az Európai Unióban nem csupán a más országok kultúrájának, szokásainak, sajátos nemzeti hagyományainak elfogadása, az azzal szembeni tolerancia kialakítása fontos, hanem ezen ismeretek elsajátítása is, ami lehetővé teszi a hatékonyabb kooperációt, és amely a sikeres együttműködés alapja is.

A múzeumi közművelődéssel, felnőttoktatással kapcsolatban megjelenő újfajta tendenciák közül kiemelendő még az olyan újabban megjelenő foglalkozásoknak a köre, mint a múzeumi nyelvtanulási projektek, vagy éppen a családi reintegrációt szolgáló, a családot, mint célcsoportot megszólító hétvégi programok.

Felnőttképzés és múzeum kapcsolata azonban nem csak a múzeum és látogató dimenzióban ragadható meg, hanem mint a múzeumokban dolgozó közművelődési szakemberek, múzeumpedagógusok továbbképzése is. A múzeumi mediációval (közvetítéssel) foglalkozó szakemberek kompetenciáinak meghatározására már több szakmai fórum keretében – különösen az amerikai múzeumpedagógiai szakmai körökben- kísérlet történt, azonban ezek csupán a múzeumpedagógiai tevékenységgel kapcsolatosak[9].

A mediátori kompetenciák meghatározására egyelőre különböző projektek keretében kerül sor, mint például a második éve folyó „Museums as places for Lifelong Learning” elnevezésű projekt, melynek magyarországi koordináló intézménye a Pécsi Tudományegyetem, Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Intézete. A projekt, mely négy európai országból érkező résztvevőkből (Magyarország, Németország, Franciaország, Olaszország) áll, az outputnál a múzeumi mediáció területén kompetens személyeket kíván kiképezni. A projekt által meghatározott kompetencia körök: project menedzsment, kommunikációs készségek, nyelvi kompetenciák (pl.: kulturális szféra szaknyelve, múzeumi szaknyelv), kultúra és oktatás (pl.: európai országok kultúrpolitikája, összehasonlító intézményrendszer-vizsgálat, európai művelődéstörténet), személyiségfejlesztés (pl.: csoportmunkák, tréning, interkulturális környezeti tréning)[10].

A múzeumban dolgozó, vagy majdan a múzeumi szférában elhelyezkedő szakemberek speciális, a múzeumokra és azok új feladataira vonatkozó, valamint a megváltozott társadalmi, kulturális környezethez alkalmazkodó, versenyképes kompetenciák megszerzése kiemelten fontos kérdés. Egyrészről a múzeumok szolgáltatási körének bővítése, a versenytársakkal való sikereses fellépés érdekében, másrészről, mint belső marketing stratégia sem utolsó, azaz, elősegítheti a múzeumi munkatársak intézményi célokkal való teljesebb azonosulását. Régi igazság, hogy sikeres szervezet, hosszú távon, csak elégedett alkalmazottakkal lehetséges és külön igaz ez a bölcsesség a múzeumok világára, hiszen nem szabad elfelejtenünk, hogy a múzeum egy kulturális szolgáltató intézmény. Feladatainak csak egy része a tudományos, kutatói tevékenység, azonban a másik, és ezzel egyenértékű feladata a kultúraközvetítés, a falai között őrzött tárgyak minél szélesebb kör számára való bemutatása, a tudás közvetítése.

A szolgáltatás jellegből azonban egy sor specifikum fakad, például a marketingre vonatkozólag[11], melyek részletezésére a terjedelmi keretek miatt nem térünk ki. Annyi azonban mindenképpen kiemelendő, hogy mivel a szolgáltatást emberek nyújtják, és emberek veszik igénybe, az emberi tőke, azaz a múzeumi alkalmazottak kompetenciáinak- a napjainkra megjelenő új szükségleteknek megfelelően – bővítése elengedhetetlen, legyen szó akár a kommunikációs, akár a pedagógia, andragógia vagy pszichológia tárgyához kötődő ismeretekről és kompetenciákról.

A múzeumi program megítélését nagyban meghatározza a mediátor személyisége, tevékenysége, az, hogy az adott tárlatot miként interpretálja. A múzeumokkal kapcsolatos attitűdök formálásában is nagy szerep jut a mediátor tevékenységének, mely attitűdök pozitívvá formálása elengedhetetlen ahhoz, hogy minél több múzeumszerető- és azokat rendszeresen látogató felnőtt legyen. Hiába rendelkezik egy múzeum fantasztikusan gazdag gyűjteménnyel, ha azt nem képes – akár a kommunikáció hiányosságai, akár közművelődési, múzeumpedagógiai, andragógiai tevékenységének hiányában – továbbítani a társadalom a felé, akkor nem tudja betölteni azt a szerepét, amelyre pedig alakulásától kezdve hivatott, azaz a kultúraközvetítést.

Koltai Dénes — Koltai Zsuzsa: Felnőttoktatás és múzeumi képzés

[7] Az icom definíciója: „A múzeum nem profitra törekvő, a társadalom és fejlődése szolgálatában álló, a köz számára nyitott állandó intézmény, amely az emberek és környezetük tárgyi emlékeit gyűjti, megőrzi, kutatja, feltárja és kiállítja tudományos, közművelődési és szórakoztató céllal.” – icom szakmai etikai kódex, 1986, Alapszabály 2.cikkely 1.pont

[8] icom: International Council of Museums (Múzeumok Nemzetközi Tanácsa). 1946 óta működő nemzetközi múzeumi szervezet, melynek 140 országból mintegy 20000 tagja. Feladata a szakmai együttműködés és eszmecsere, az ismeretek terjesztése, a múzeumokkal kapcsolatos tájékozottság növelése, szakemberképzés és szakmai színvonal emelése, valamint az örökség megőrzése és kulturális javak tiltott kereskedelme elleni küzdelem. Az icom közgyűlése szakmai etikai kódexét 1986. november 14-én fogadta el Buenos Airesben.

[9] El-Omani, p. 76–81.

[10] www.euroedult.feefi.hu

[11] Bővebben lásd Veres Zoltán: Szolgáltatásmarketing. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 2001.

Vissza az oldal tetejére

Játékalapú tanulás


Az új évezred első évtizedében munkába lépő fiatalok képviselik az első generációt, akik ebben az új világban nőttek fel. Egész életüket úgy élték le, hogy számítógépek, videojátékok, digitális zenelejátszók, videokamerák, mobiltelefonok és más hasonló játékszerek - a digitális kor vívmányai - vették körül őket. Napjaink végzős egyetemistái például életükből kevesebb mint 5 000 órát töltöttek olvasással, de több mint 10 000 órát játszottak videojátékokkal (hogy ne is említsük azt a 20 000 órát, amelyet TV nézéssel töltöttek). A számítógépes játékok, az elektronikus levelezés, a mobiltelefon és az internetes üzenetküldő programok (MSN, Skype, Wiw) mind életük részévé váltak.

A digitális bevándorló, tanulása során alkalmazkodik a környezetéhez - mint minden bevándorló, egyesek jobban, mint mások -, de bizonyos mértékig mindig megtartja „akcentusát”, azaz fél lábbal a múltban él. A „digitális bevándorló akcentus” abban nyilvánul meg, amikor első gondolatunk helyett csak második az Internet, amikor információra van szükségünk, vagy amikor elolvassuk valamelyik számítógépes program kézikönyvét, és nem abból indulunk ki, hogy úgyis rájövünk, hogyan működik használat közben. Az idősebb generáció másképpen szocializálódott, mint gyermekeik, és most tanulja az új nyelvet. Márpedig az a nyelv, amit életünk során később tanulunk meg, agyunk más részében raktározódik.

Százával mondhatunk példákat a digitális bevándorló akcentusára. Ezek között lehet az e-mailek kinyomtatása (ha a titkárnővel nyomtattatjuk ki az e-maileket, az még „markánsabb” akcentusról tanúskodik); a dokumentumok kinyomtatása átolvasáskor, javításkor (ellentétben a képernyőn való olvasással); a munkatárs behívása az irodába, ahhoz, hogy megmutassunk egy weblapot (ellentétben az URL átküldésével e-mailben). Biztos vagyok benne, hogy könnyen találhatunk saját környezetünkben is egy-két konkrét példát. Személyes kedvencem a „Megkaptad az e-mailt, amit küldtem?” telefonhívás. Azok közülünk, akik digitális bevándorlók, nevethetnek - és nevetnünk is kéne - magunkon és az „akcentusunkon”.

De ez nem csak vicc. Ez nagyon komoly, mert a vállalati képzés legnagyobb problémája napjainkban (és a jövőben ez erősödni fog), hogy a digitális bevándorló trénerek, akik régi, elavult nyelvet beszélnek (a digitális kor előtti nyelvet), azon kínlódnak, hogy egy olyan csoportot tanítsanak, akik egy teljesen más, új nyelvet beszélnek. Ez egyértelmű a digitális bennszülöttek számára: korábban az iskola gyakran olyannak tűnt nekik, mintha erős akcentussal rendelkező, érthetetlen külföldiek tartanák az órákat. Sokszor nem értették, amit a bevándorlók mondtak. Különben is, mit jelent az, hogy számot „tárcsázni”? Ahhoz, hogy belássuk, hogy ez valóban radikális perspektíva, nem csak egy eltúlzott példa, bemutatunk egy példát a problémák közül.

A digitális bevándorlók szerint a tanulás nem lehet szórakozás (vagy nem kellene annak lennie). Miért is ne gondolnák így, hiszen fejlődésük korai szakaszában nem a Sesame Street (Szezám utca) könyveivel, filmjével, e-játékaival és honlapjával tanultak? Ellenben a digitális bennszülöttek megszokták a hipertext és a letölthető zene azonnaliságát, a telefont a zsebükben, a könyvtárat a hordozható számítógépükön, az üzenetküldő programokkal átlőtt azonnali üzeneteket. Életük túlnyomó részét (ha nem az egészet) hálózatban töltötték el. Nincs türelmük előadásokat hallgatni, nincs türelmük a lépésről-lépésre logikához és az „elmondom-és-visszakérdezem” tanításhoz. A digitális bevándorló tréner azt feltételezi, hogy a tanuló menedzserek olyanok, mint amilyenek korábban voltak, és hogy azok a módszerek, amelyek akkor működtek, amikor ő járt képzésekre, a mai fiatal kollégákkal is célravezetők. De ez a feltételezés már nem állja meg a helyét. Napjaink és a jövő új menedzserei mások.

A „hagyományos” tartalom körébe tartozik az olvasás, írás, számtan, logikus gondolkodás, a múltbeli írások és eszmék megértése stb. Minden, ami egy szokásos oktatási és tréning tervben megtalálható. Mindez természetesen továbbra is fontos, de egy másik korszakból származik. Ezeknek egy része továbbra is fontos marad (ilyen pl. a logikus gondolkodás), de más részei (talán felhozhatjuk példának az iskolából az euklidészi geometriát) veszítenek fontosságukból, ahogyan ez megtörtént korábban a latin és a görög nyelvvel.

A „Jövő” tartalma nem meglepő módon nagyrész digitális és technikai jellegű. A szoftver, hardver, robotika, nanotechnológia, genetika stb. ismeretek mellett ide értendő az etika, a politika, a szociológia, a nyelvismeret és még sok más dolog, ami ezekkel jár. A „Jövő” tartalom hihetetlenül érdekes a mai tanuló számára. De hány digitális bevándorló van felkészülve arra, hogy ilyen tartalmat tanítson?

(...)

A marketingeseknek azonban támadt egy briliáns ötletük. Megfigyelték, hogy a CAD szoftverek felhasználói szinte kizárólag 20 és 30 év közötti férfiak. „Miért ne csinálnánk egy oktató videojátékot?” - mondták. Marc és csapata pedig megalkotott számukra egy FPS (First Person Shooter) jellegű játékot - ez leginkább a kereskedelemben kapható Doom vagy Quake játékokhoz hasonlítható. A neve „Monkey Wrench Conspiracy” lett, magyarul „A majom csavarkulcsa összeesküvés”-re fordíthatnánk. A játékos egy intergalaktikus titkosügynök bőrébe bújik. Feladata, hogy megmentsen egy űrállomást a gonosz Dr. Monkey Wrench támadásától. Egyféleképpen lehet legyőzni a gonoszt: a CAD program segítségével új eszközöket kell építeni, fegyvereket kell megjavítani, és robbanó csapdákat kell hatástalanítani. Az oktatóprogram egy órányi játékidőt tartalmazott és 30 „feladatot”, ezek megoldásának ideje 15 perctől több óráig is eltarthatott, a játékos felkészültségétől függően.

A Monkey Wrench hihetetlenül sikeres lett, rengeteg fiatal érdeklődését keltette fel a CAD szoftverek iránt. Ma széles körben használják mérnökhallgatók világszerte, a játék több mint egymillió példányban kelt el, több nyelvre lefordították. Míg magát a játékot Marc csapatának digitális bennszülött alkalmazottai könnyűszerrel kitalálták, a tartalmat a professzorok nagyon nehezen tudták összeállítani - hiszen ők az olyan tanfolyamok tartásához szoktak, amelyek az „1. Lecke - A felhasználói felület” címmel kezdődnek. Ehelyett a tananyagfejlesztők azt kérték, állítsanak össze fokozatosan nehezedő feladatokat, amelyek megoldásához használni kell a megszerzendő képességeket. A professzorok 5-10 perces filmeket készítettek a kulcsfontosságú fogalmak illusztrálására; erre a tananyagfejlesztők azt kérték, a filmek ne legyenek hosszabban 30 másodpercnél. A professzorok erősködtek, hogy a tanulóknak mindent a megfelelő sorrendben kell csinálniuk. A fejlesztő csapat azt kérte, engedjék meg a véletlenszerű elérést. Az idősebbek szokványos, lassú oktatási tempót akartak, a fiatalok gyors, fordulatokban gazdag cselekményt (ehhez szerződtettek egy hollywoodi forgatókönyvírót). Az idősek leírásokat akartak; a fejlesztők számítógépes videókat. A professzorok hagyományos pedagógiai szövegezést akartak „tanulási célok elsajátítását”, (pl. „Ebben a feladatban a következő készségeket sajátíthatja el...”); a fiatalok teljesen el akarták kerülni az oktatás ízű szövegezést.

A végén a professzorok és a beosztott fiatal tananyagfejlesztők gyönyörűen megoldották a kihívást, de a hatalmas gondolkodásmódbeli eltérés miatt ez kétszer annyi időbe telt, mint ahogy azt tervezték. Mikor mindenki látta, hogy ez a megközelítés működik, az új „digitális bennszülött” módszertan egyre több tárgyuk oktatásának lett alapja - játékokkal vagy azok nélkül -, és fejlesztéseik sebessége jelentősen megnőtt. Hasonlóképpen át kell gondolni a vállalati kurzusokat minden szinten. Annak ellenére, hogy a legtöbb szórakoztató tanulás („edutainment”) irányába tett kísérlet kudarcba fulladt - nem volt sem oktató, sem szórakoztató - megvan a lehetőség, hogy sokkal jobbat csináljunk. Az amerikai szakértő és az IQ ConsultinG me-Learning műhelyének egybecsengő véleménye szerint a vállalatok élni is fognak ezzel a lehetőséggel. Magyarországon is egyre népszerűbbek a me-Learning sorozat szimulációs készségfejlesztő tananyagai.

Bodor Márton: Játékalapú tanulás az üzleti életben
Vissza az oldal tetejére

A vállalati egyetemek halála


Az elmúlt 5-10 évben az üzleti környezet drámai átalakuláson ment keresztül. A világgazdaság növekedési pályán van, de a legtöbb vállalat már a tehetségek hiányától szenved. Az összvállalati létszám egyre nagyobb hányadát kitevő idősebb munkatársak nyugdíjba vonulásával kritikus fontosságú kompetenciáik is „nyugdíjba vonulnak”. Ráadásul az alkalmazottak már nem egy irodában dolgoznak menedzsereikkel, akik on-the-job képezhetik és „coach-olhatják” őket. Az új évezred globális vállalatainak dolgozói a világon bárhol végezhetik munkájukat. A HR menedzserek pedig már nem a tanulással és a fejlesztéssel foglalkoznak, hanem a tehetségmenedzsmenttel.

Radikálisan új megközelítés jelent meg a vállalatok életében,: a Tanuló Szolgáltatás, vagy hasonló elnevezésű belső támogatórendszer megfelelője. Programokat, szakmai olvasmányokat, teljesítményfejlesztő tanácsadást és e-learning kurzusokat kínál - mindezt az operatív teljesítmény növelése céljából. A Szolgáltató szervezet a modern technológiákat nem csak a költségtakarékosság miatt használja. Ennél fontosabb az információ-elérés hatékonyabbá tétele és meggyorsítása.

A Tanuló Szolgáltatás tehát alapvetően eltér a hagyományos képzési központoktól. Olyan tanfolyamokat és tananyagokat biztosít, amelyek bárhol és bármikor elérhetőek. A képzési anyagok készítésénél olyan szakmai folyamat-tanácsadók segítségét is igénybe veszik, akik az üzleti folyamatokhoz igazított programokat, dokumentumforrásokat vagy referenciagyűjteményeket állítanak össze. A tanulás többé nem egy helyet jelent, ahová elmehetünk, hanem egy szolgáltatást, ami házhoz jön.

Számos következtetést tehetünk a saját vállalatunkra nézve. A gyorsan alkalmazkodó és piacvezető cégeknek meg fog változni a szervezeti működése, másképpen közelítenek az új technológiákhoz, az erőforrás-felhasználásuk rugalmasabbá válik, és más teljesítménymérő módszereket vezetnek be. Többé nem az események (a képzések) lesznek az oktatás középpontjában, hanem egy folyamatos „shared” szolgáltatás fenntartása és fejlesztése. Megszűnnek a képzési osztályok, és teljesítményfejlesztő osztályokká alakulnak át. Ez utóbbiak pedig többé nem a tanulás eredményét fogják mérni, hanem a gyakorlati munka hatékonyságát és a vállalati szolgáltatás színvonalát.

A vállalati egyetemek halála (IQ Consulting)
Vissza az oldal tetejére

A tanuló szervezet


A sikeres vállalatok számára a legfontosabb nyersanyag az információ. Az információból azonban csak akkor lesz erőforrás, ha azt a szervezet képes hatékonyan feldolgozni. Ez a feldolgozási folyamat a tanulás, amely nélkül ma már nem képzelhető el életképes vállalkozás. Ez a titka a külvilághoz való rugalmas alkalmazkodásnak, az újabb és újabb igények kielégítésének, de a kudarcok utáni talpra állásnak is. A vezetésnek olyan légkört kell teremtenie, ahol az emberek állandóan kérdéseket tesznek fel. Egy jó cég rendszeresen problematizálja környezetét. A problémák felvetése és megoldása során szerzett tapasztalatokat az egész vállalat számára hozzáférhetővé kell tenni, hiszen a kevesek kezében lévő tudás nem igazán növeli a hatékonyságot, sőt néha komoly kárt is okozhat. Fel kell törni a belső határokat, az ötleteknek szabadon kell áramlaniuk.

A vezető felelőssége, hogy munkatársai állandóan továbbfejlesszék képességeiket, szakmai ismereteiket, sőt, emberi jellemüket. A tanulás időigényes folyamat, hosszú távú befektetés. Sok idő kell hozzá. Egy szakmai szemináriumon, egy tréningen, vagy akár egy újabb diplomát adó képzésen való részvétel általában sosem elvesztegetett idő, a vezetéstől függ, hogy az egyén gyarapodása mennyivel segíti a vállalat munkáját. Az embereket néha fel kell szabadítani a mindennapi rutin alól, lehetőséget kell teremteni arra, hogy eredményesen fordíthassák energiájukat a tanulásra. Itt nincsenek félmegoldások!

A jövő szervezete képes arra, hogy tulajdonképpen mindenkitől tanulhasson: teljesen más profilú vállalatok is szolgálhatnak használható ötletekkel, a konkrét feladattól távol eső jelenségek is adhatnak új támpontokat a megoldáshoz. SIS, vagyis STEAL IDEAS SHAMELESSLY (Szégyentelenül Lopd az Ötleteket). Ha a szervezet nyitottan tekint az őt körülvevő világra, és megvizsgálja, hogy mások hogyan csinálják a dolgokat, akkor jó úton halad a siker felé.

Az üzleti életben néhány éve erősen érezhető az ilyen irányú elmozdulás. A jelenséget a vezetéstudomány külön szakkifejezéssel is illette: benchmarking. Az egyik definíció szerint a benchmarking arra való törekvés, hogy a "legjobbak között a legjobbá váljunk". A legelsőkkel való folyamatos összehasonlításról van szó: mi az, amit mások jobban tudnak, mint mi. De nem feltétlenül csak a versenytársainkat célszerű figyelni, hiszen más üzletágak is legalább annyi remek ötlettel szolgálhatnak. Sőt! A General Electric a "Global Best Practices" nevű programjának keretében több, különböző iparágban tevékeny vállalathoz szervezett munkacsoport-látogatásokat. Ezek a vállalatlátogatások mindig egy-egy esettanulmány elkészítésével zárultak, és később ezek a jelentések váltak a belső folyamatok fejlesztésének alapjává. A vállalati szintű tanulás az utóbbi időben globális jelenséggé vált.

Egy sokoldalú, praktikus tanulási mező nem létezhet a gyors és korrekt visszajelzések nélkül. A tanulás folyamatának központi része a feedback, a fogyasztók, szállítók és a munkatársak kritikáinak összegyűjtése és kiértékelése. Csak az érhet el igazán sikereket, aki képes a felé áramló visszajelzésekből okulni. Hatékony “monitoring rendszer” nélkül nemcsak a vállalat távolodik el a piactól, de a munkatársak között is láthatatlan falak emelkedhetnek. Egyszerűen tudni kell, hogy az ember milyen teljesítményt nyújtott, és ehhez képest mit várnak el tőle. Ez pedig megbízható visszajelzések nélkül nem megy. Egy-egy visszajelzés persze mindig valamilyen konkrét esetre vonatkozik, ezért a szervezeti tanuláshoz nélkülözhetetlen az, hogy az eseti tapasztalatokból általános következtetéseket is megfogalmazzanak.

A kudarcok és sikertelenségek a szervezeti tanulási folyamatnak legalább annyira fontos elemei, mint a pozitív visszajelzések. "Eredmények! Ugyan fiam, rengeteg eredményre jutottam. Legalább 50 ezer dologról tudom, hogy nem működik" – mondta Edison egy interjú során. Az, ha valami nem sikerül, talán még nagyobb informatív értékkel bír, mintha a legnagyobb rendben mennének a dolgok. A sikeres szervezetek hajlandók tudomásul venni hibáikat, és képesek arra, hogy a szükséges következtetéseket levonva kijavítsák azokat. Akik elismerik, hogy elrontottak valamit, erősek. Akik hibáikat ki is javítják, azok a nyerők.

Az IBM legendás alapítója, Thomas Watson kétségtelenül remekül ismerte a múlt tapasztalatainak a fontosságát. Egy anekdota szerint, az egyik fiatal menedzsert, aki 10 millió dollárt vesztett egy kockázatos befektetéssel, Watson irodájába rendelték. „Ön most bizonyára a felmondásomat várja” – kezdte bátortalanul az ifjonc. Mire Watson így válaszolt: „Ezt nem mondhatja komolyan! Most, amikor 10 milliót fektettünk a képzésébe!”

Vécsey Zsadány: Tanuló szervezet (Learning Organization) – gyakorlati megközelítésben
Vissza az oldal tetejére

Az e-learning


A vállalat által birtokolt ismeretek és tapasztalatok rendszerezésének, karbantartásának, illetve használatának az igénye természetesen nem napjainkban jelentkezett először. Mégis a jelenleg rendelkezésünkre álló informatikai eszközök azok, amely biztos alapot teremtenek az individuális tőke hozzáértő kezeléséhez. Ebben az Internet, illetve a belső vállalati hálózatok meghatározó szerephez jutnak.

Félrevezető, ha az e-learningben a tanulás gépesítésének a lehetőségét látjuk. A felhasználó ugyanis elsõsorban nem a számítógéppel, hanem a számára értékes szakismerettel vagy tapasztalattal bíró emberekkel alakít ki interaktív kapcsolatot.

Úgy tűnik e-learning nélkül ma már nem nagyon készítenek átfogó oktatási stratégiákat. Ez akkor is igaz, ha az e-learninggel szemben támasztott elvárások gyakran messze meghaladják ezeknek a rendszereknek a valós lehetőségeit. Tapasztalataink szerint a legnagyobb problémát az eszközök és a célok sajátos keveredése okozza. Azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy az e-learning még „nem teljesen kitalált” metodika, hiányoznak a szabványosított megoldások, és gyakran még az alkalmazott szakkifejezések mögött sem találunk általánosan elfogadott jelentést. Mindez persze a dolog újdonsága miatt természetesnek is tekinthető, és kár lenne, ha ezek a bizonytalanságok idejekorán kedvünket szegnék a kísérletezésben. Az óvatosság azonban mindenképp indokolt. A közelmúltban Magyarországon az üzleti és államigazgatási közegben megvalósított e-learning projektek során az alábbi tanulságokat rögzítettük:

* Informatikai túlsúly – Problémákat okoz, hogy az e-learning projekteket informatikai feladatként azonosítják. Gyakran hiányzik a megvalósítás valódi hangsúlyait definiáló átfogó tudásmenedzsment stratégia.

* Távolságtartás – A potenciális felhasználók az esetek többségében még idegenkednek a webes megoldásoktól. Nincs a hálózat-alapú tudásmegosztásnak kialakult kultúrája.

* Az interaktivitás hiánya – A felhasználók nem élnek a kétirányú kommunikáció lehetőségeivel. Egyenlőre inkább a passzív részvételt preferálják, kevés az önállóan induló tudásmegosztást célzó kezdeményezés.

* Vezetői példa hiánya – A menedzsment gyakran nem használja az intranetes rendszereket. Kellően motiváló példa hiányában a felhasználók inkább kényszerként élik meg az e-learning használatát.

* Támogatás helyett tiltás vagy megtűrés – A menedzsment a szabad tudáscserét biztosító hálózatokban gyakran a vezetői kontroll nélküli információáramlás lehetőségét látja. Olyan önszerveződő jelenséget, melynek szervezeti kultúra alakító hatása „nem belátható”. A szigorú szabályozottságot preferáló vezetés számára a spontán kapcsolathálók létrejötte nem tolerálható jelenség.

* Ösztönző rendszerek hiánya – Általában azok az e-learning befektetések térülnek meg, melyeket egy-egy átfogó oktatási rendszer, vagy szervezetfejesztési projekt részeként alakítanak ki. Jelentős sikereket értek el például azokkal az e-learning megoldásokkal, melyeket egy-egy nagyobb változásmenedzsment rendszer részeként hoztak létre (pl. SAP bevezetés). Ilyenkor a felhasználók maguk kezdeményezik a hálózati tanulás különböző formáit, hiszen a munkájukhoz (esetenként „túlélésükhöz”) nélkülözhetetlen információk kizárólag ezeken a rendszereken keresztül hozzáférhetők.

Ezek a problémák az e-learninggel kapcsolatos koncepciók gyenge minősége mellett felsővezetői kompetenciahiányra vagy a menedzsment érdektelenségére utalnak. Feloldásuk aligha képzelhető el olyan stratégiai tényezők összhangjának kialakítása nélkül, mint az emberi erőforrás-gazdálkodás, a tudásmenedzsment vagy az vezetői információs rendszerek.

Sok olyan statisztika látott a közelmúltban napvilágot, amelyek az e-learning látványos költségkímélő hatásairól szólnak. Valószínűbbnek tartjuk azonban, hogy azok a szervezetek, amelyek az új technikáktól az oktatásra fordított költségeik csökkenését várják, csalódni fognak. Már most látható, hogy az e-learning a tanulási metodika mellett, a továbbképzéssel és készségfejlesztéssel kapcsolatos megtérülési számításokban is új paradigmákat hoz, hiszen a költségek mind kevésbé köthetők egy-egy kitüntetett akcióhoz (pl. vezetői tréning), illetve szervezeti egységhez. Ez a fajta átláthatóság és tervezhetőség mindenképpen a múlté, hiszen a hálózat-alapú tanulás folyamatos és integrációs jellegű. Nehezen lehet megjósolni, hogy egy adott, a hálózatban hozzáférhető szakismeretet vagy információt végül is ki, milyen minőségben hasznosít majd a vállalatnál. A ráfordítások és megtérülések közti összefüggések egyre nehezebben értelmezhetők, ez pedig a tudásszerzéssel és készségfejlesztéssel kapcsolatos sikerkritériumok változását eredményezi. Globális tanulási mezők jönnek létre, amelyek nem vesznek tudomást a szervezeti egységek belső határvonalairól, illetve a HR koncepciókban rögzített kompetenciamodellekről.

A hálózati tanulás valódi értékét ezért nem a tartalmilag és logikailag önálló alkalmazások kifejlesztésében látjuk, hanem azokban a komplex megoldásokban, melyek képesek ötvözni a személyes részvétel és az informatikai rendszerek előnyeit.

A vezetői készségfejlesztés és az informatika-alapú tanulási gyakorlat közti potenciális szinergia kihasználásának jó példái azok a programok, melyek a tréner (tanácsadó) és a résztvevő (ügyfél) között kialakult személyes kapcsolat bizalmi tőkéjét próbálják hasznosítani a virtuális világban.

A hagyományos képzés legnagyobb vonzereje és előnye, a személyes részvétel lehetősége, a trénerrel kialakítható bizalmas kapcsolat. Ennek az együttműködésnek a minősége alapvetően meghatározza a tanulási folyamat eredményességét. Tapasztalataink szerint ezeknek a személyes ismeretségen alapuló kapcsolatoknak a „virtualizálásával” jelentős mértékben enyhíthetők a digitális tanulási környezettel szemben kialakuló ellenérzések. Ezért is gondoljuk úgy, hogy a valóban hatékony e-learning módszerek a hagyományos tréning módszertan, valamint az intra- és internet egyidejű használatának szinergiájára épülnek. A „netmentor” vagy „netcoach” jellegű megoldások már most előrevetítik a vezetői készségfejlesztéssel, oktatással és az informatikával foglakozó cégek stratégiai szövetségét.

Vécsey Zsadány: E-learning – A tudásmenedzsment szolgálatában
Vissza az oldal tetejére

Kultúra

A kultúraközvetítés funkciói


Pragmatikus, szocializációs funkció

A kultúraközvetítés interaktív szocializáció és kommunikáció, a közösségi identitás és magatartásrend (viselkedés) életidőn belüli átvétele, átadása. A társadalmi kooperációra történő képesítés, azaz az egyéni létezés társadalmi „haszna”.

Mai eszünkkel és (többnyire intézményesített vagy posztinsztitutivvé[1] vált) társadalmi gyakorlatunkkal, a dokumentálás számtalan eszközével felfegyverkezve nehezen érthetjük meg és értelmezhetjük az azonosság átörökítésének súlyát, jelentőségét és rendkívüli szerepét. A „normálisan” identifikált és szocializált többség az eltérést, a devianciát tekinti különösnek, holott az együttműködővé fejlődött emberi személyiség a történelem és a kultúra különös produktuma. Természetesen azokkal az – egyre bonyolultabbá és áttekinthetetlenebbé váló – együttműködési integrációkkal együtt, amelyeket a társadalmi ember és az emberi társadalmak lankadatlan szorgalommal és hevülettel folyamatosan átalakítani (fejleszteni, lerombolni, innoválni) igyekszenek.

A természeti népek totemben intézményesített identitása, a totemcsoport taburendszere, a rítusokkal és kultuszokkal szabályozott élettevékenységek rendje és a mágiával történő problémamegoldás laboratóriumi prezentációja a MI csoport kohézióját és kooperációját optimálisra csiszoló közösségi aktivitásnak. Külön figyelmet érdemel az orális kommunikáció körülményei között a viselkedés- és szabályrendszer szövegeinek „dokumentálására”, megkötésére vonatkozó eljárások módszeressége és kifinomultsága.

A viselkedés és magatartás szabályai azonban – általában – nem az aktív életidőben, hanem korábban születtek. Ezzel a lépéssel a kultúraközvetítés új, az adott időből kilépő „múlt-jövő” kontextusához, újabb funkciójához jutottunk el.

Mitikus funkció

A kultúraközvetítés az ember filogenezisébe szervült, attól elválaszthatatlan mítosz(ok) átadása-átvétele, életidőket átkötő és összekapcsoló kommunikációja.

Ha a ránk, mint az egymáshoz tartozók közösségére vonatkozó szabálymezőt az elemi kooperáció és a fennmaradás érdekében
tipizációk, játszmák és habitualizációk[2]

útján megalkottuk és megoldottuk, ezek működőképesek és fenntarthatók, akkor ezek a következő nemzedékek elé mint intézményesült programok, intézmények lépnek. Az intézményesülési folyamatban résztvevők még részletes és indokolt magyarázatot tudnak adni az intézmény geneziséről, de a következő nemzedékék számára egyre ködösebbé válik a játszmák, az erőviszonyok és a körülmények praktikus magyarázata.[3] Az emberi rendszerek ekvifinális természetéből[4] adódóan azonban a teljes populációt érintő és kielégítő, időtálló magyarázatot kell adnunk, – lehetőleg megfellebbezhetetlent – indoklást a praktikumban „természeti és természetes” módon már értelmezhetetlenné vált megoldások, szabályok létjogosultságára és érvényére – különösen akkor, ha ezek ösztönöket, ambíciókat fojtanak el.[5] A közvetítés ezen a ponton válik mitikussá.

Mitikus a funkció abban az értelemben, hogy a magyarázatot, indoklást tartalmazó közlemény az általános és partikuláris kommunikáció szövegkészleténél fontosabb, magasabb rendű, attól (a Mi csoport számára) lényegesebb, önvédő (zárt rendszerű) szövegkészletet tartalmaz. Ez a közlemény – általában a totem történetébe sűrűsödve, vagy azzal szinkretikus kapcsolatban állva – a Mi csoport múltbeli, kvázi jövőbeli fennállásának, fennmaradásának (a MI állapot egyediségének és kicserélhetetlenségének) „alapdokumentuma”, Ha elvész, vagy megsemmisül a csoport identitása és kohéziója, a MI állapot, azaz a csoport veszik el, semmisül meg.

A mitikus funkció a mítoszok és mitikus elbeszélések „műfajában” ölt testet, de a modern idők nagy „elbeszéléseiben”, vagy a totalitárius tömegtársadalmak népboldogító ideológiáiban egyaránt tetten érhető.[6]

A természeti népek és az archaikus társadalmak elsősorban eredetmegismétlő szertartásokon és különböző rítusaik során közvetítik (egymásnak: újratanulás, szövegellenőrzés és szövegmemorizálás – az új generációknak: a ráismerés élmény és a személyes identifikáció, szocializáció érdekében). A szöveghiba adott esetben a narrátor életébe is kerülhet. Vö. görög rapszodoszok[7].

Az identitás és a magatartás sztenderdek hétköznapi, mindennapi praxisban történő átvétele, szocializációja mellett személyes hatását, érzelmi és kognitív intenzitását elmélyítve tárul fel a kultúraközvetítés mitikus funkciója. E funkció kilép a megélt időből, a reguláció érvényét a jövő – lehetőleg mindörökké – dimenzióira vetíti, miközben szemantikailag a múltat eleveníti fel, annak zárt rendszerű szöveges újra (és újra) kommunikálásával.

Nyilvánvaló, hogy a lexikonokban és a vallástörténetben általános mítosz definíció, miszerint hitregékről, istenek életéről és magyarázhatatlan jelenségek reflexiójáról van szó a mítoszokban; elégtelen – és számunkra elfogadhatatlan – meghatározás.

Habitualizációs – generatív funkció

A kultúraközvetítés intézményeket teremt, ezek tovább egyénítik és differenciálják a Mi csoportokat. Társadalmi habitus (jellem, karakter) születik.

A mindennapiság „működését” a praxis határozza meg és aktuálisan (általában) indokolja is, illetve indokolhatóvá is teszi. A mítosz és a mitikus szabályrendszer fenntartása, megtartása azonban nem magától értetődik, nem a természet-adta aktuális alkalmazkodási kényszerektől függ, hanem öntörvényű vonatkoztatási centrumként a praxis fölé emelkedik.

A vadászathoz praktikus, természet-adta okokból nem kell intézmény – : az aktuálisan jó erőben lévő, megfelelő tapasztalatokkal és kooperációs készségekkel rendelkező csapat egyszeri összeállítása valószínűsíti a sikert.

Amikor azonban a „No, induljunk!” helyett táncos, dramatikus rítussal avatja be magát a „személyzet”, azonnal intézményi funkcióval szembesülünk, mert nem közvetlenül a vad feltűnése, a széljárás, vagy a szükséglet a rítus indítéka, hanem a mitikus parancs: „Így kell vadászni, mert Mi így vadászunk, így Szoktunk vadászni!” (A vonatkoztatási centrumra utaló szavakat kiemeltük.)

A természeti népek praxisában összemosódik ugyan a partikularitás és a fölé intézményesült mitikus szertartásrend, de csak azért, mert intézményeik nem válnak le a mindennapiságról, hanem annak kulturális és habitualizációs regulációját végzik. Az állat megölése minden vadászó népnél ugyanaz az aktus. A hogyan vadászás azonban különbségeket épít nemcsak az ölés technikájában és technológiájában, hanem szertartásrendjében is.
A természeti népek intézményei között az identitás közvetlen élményét és közössé tételét a totem története: a mítosz szolgálja centrális értékként. A totem mítosza a szövegkészlet kiemelt „dokumentuma”, a vonatkoztatási centrum története. Funkciói:

– a közös ős megnevezése és genealógiai konnotációjának fenntartása,

– a totemhez tartozó (rendelt) tabuk vonatkoztatása,

– a területhasználat legitimálása,

– a házastárs kiválasztására vonatkozó szabályzat (illetve tabuk) vonatkoztatása.

A totem funkcióit csak összetéveszthetetlensége egyidejű feltételezésével tudja teljesíteni. Ezért érvényes minden totemre a kommunikációs alapszabály:

Csak és csakis reális, érzéki tárgy, tárgyrészlet (pl. testrész), állat, növény, természeti jelenség lehet, ami illetve amely a nyelvi megjelöléstől (az annotációtól ) függetlenül azonosítható.

A fő intézményt – a totem mítoszát – több a praxist szabályozó, illetve a jelentős átmeneteket (életszakasz elhagyása, új évkör kezdete, válságszakaszok lezárása[8] stb.) a népesség előtt nyilvánossá és legitimmé tévő szertartás (rítus, rituálé), illetve a fő intézmény létjogosultságát megerősítő, de a praxissal közvetlen összefüggésben már nem álló szertartás- és eljárásrend ( kultusz, kultikus cselekvés ), mint intézményrendszer veszi körül és támogatja. A rítus is, a kultusz is aktuálisan rendelkezett a magyarázó szöveg-készletekkel[9], ám ezek a szövegek alacsonyabb szintű kommunikációs és identifikációs jelentőségük miatt többnyire eltorzultak vagy elvesztek; illetve mitikus elbeszélésekké, mesékké, legendákká, vallási képzetekké vagy ezek motívumaivá alakultak át .

A természet és az emberi élet számtalan olyan váratlan problémát és bekövetkezést produkál, amire a múltban intézményesedett rítusok, kultuszok és eljárásrendek nem kínálnak megoldást. Az archaikus ember minden erővel távol tartja magát a nem modellértékű, a mások által ki nem próbált cselekvésektől[10], mégis megoldhatatlan problémák és ismeretlen kihívások előtt áll ( betegség, időjárási anomáliák, szerencsétlenségek stb.). A modellen kívüli megoldás az ismeretlen erejének igénybevételével vagy erejének befolyásolásával, a mágia segítségével érhető el –, illetve a mágikus megoldás emelkedik modell-értékűvé.

Mágikus funkció

A kultúraközvetítés a mágia titkát (a kommunikációba vonható ismeretlent) a titok mágiájával (az ismeretlen „megidézhetőségével”, befolyásolhatóságával), a megidézés varázslatával kapcsolja össze és intézményesíti.

A természeti népek életének és praxisának sajátos intézménye a mágia. Kommunikációs szempontból olyan interperszonális aktus, amelyben a „vevő”, a varázslat, a varázscselekedet, azaz a varázsszöveg „meghallója” láthatatlan, kontrollálhatatlan, hitszerű „bizonyosságként tételezett”[11] perszóna. A varázslás nagy trükkje nem is a mágikus szöveg (cselekedet) maga, hanem a kommunikációs kontaktus előállítása, a tételezett vevő bevonása az aktusba.

A titok letéteményese (a mágus, a sámán, a táltos stb.) praktikus kérelemmel, esetleg paranccsal fordul a megoldásban érdekelt lényhez (őshöz, lélekhez, istenséghez, istenhez);

vagy előhívja illetve elűzi a lényt, vagy aktivitásának következményeit (betegség, szárazság, ellenségeskedés stb.) „vonatja vissza”, vagy a megoldást segítő aktivitását kényszeríti ki.

Míg a transzcendens lény és a megoldás tételezése kollektív képzet, a lény kommunikációba vonása extrém, egyedi kvalitás, azaz TITOK a többiek szemében.

Az ismeretlen azáltal válik mágikussá, hogy mégis vannak, akik ismerik és kezelni tudják. A titok a (be)teljesülésben nyeri el értelmét és érvényét is.

A kultúraközvetítés mágikus funkciója túléli a prehistóriát, túléli a szakrálisan szabályozott történeti társadalmakat (pl. védikus India, latin-keresztény nyugat-európai középkor stb.) és ma, a modern interpretációs művészetekben, a tudomány oszlopcsarnokaiban, a tömegkommunikáció sztárkultuszaiban vagy a totalitárius társadalmi berendezkedések vezér-kultuszában egyaránt tetten érhető és hatásos.

A kultúraközvetítés mágikus funkciója (feltehetően vélt irracionalizmusa miatt) szóba sem jön a tanulás és az oktatás-képzés tudományaiban. Pedig…

Szakrális funkció

A kultúraközvetítés vallási képzeteket generál, amelyek a mitikus identitások hatókörét és érvényét „szent” szövegek illetve „szent” lények tiszteletének hatása alatt egyesítik.
Amikor a területi csoport társadalmak – akár természeti körülmények változásának, akár külső érintettségek kialakulásának következtében – vérségi, majd törzsi társadalmakká formálódnak, a korábbi alapvető identitásintézmények (totemek, mítoszok) és a hozzájuk rendelt rítusok többsége kultikussá válik, kiüresedik: a vallási képzetekből származó és táplálkozó reguláció és indoklásrendszer lép előtérbe.

A vallási képzetekből táplálkozó – továbbiakban szakrális – kultúraközvetítés intézményesíti a (mágikus) „titok” eljárásrendjét, átörökítési szabályait, a vele foglalkozó specialistákat.

A korábbi extrém – egyéni kvalitást a beavatottak kvalitásává lényegíti. A mágia funkcióját meghaladva törvényesíti (mitikus-logikai vagy oksági–logikai paradigmákban verbalizálja) az aktusokba bevont transzcendens lény, vagy lények viselkedésének szabályszerűségeit, a jóindulat és a büntetés feltételeit.

Döntő és sorsfordító pillanat ez a kultúraközvetítés és az emberi társadalmak evolúciójában. Az ős, a lény, az istenség vagy az istenvilág az emberi fikciós logika és az emberi törvények fogságába esik. Az emberi logikának „engedelmeskedő” természetfeletti lény – bár halhatatlanságával, „végtelen” erejével és hatalmával kiemelkedik az emberi lények világából – óhatatlanul és törvényszerűen

– antropomorfizálódik,

– saját mítoszt teremtve identifikál,

– erkölcsi-magatartási parancsokat szolgáltat,

– korábbi önálló identitásköröket rokonít, illetve együvé tartozásukat szakrálisan legitimálja.

Az elvárt beteljesülés és megvalósulás, az „üdv”, illetve az égi-földi boldogság már nem a sámán rátermettségének, a brahmana/brahmin imádkozó-képességének, a pontifex kultikus-rituális viselkedésének stb. függvénye, hanem a HIVŐK körének a szakrális intézményhez és előírásaihoz való viszonyában értelmezhető és indokolható. A beteljesülés elmaradásáért vagy a kollektív tragédiáért már nem a varázsló vétke vagy alkalmatlansága, hanem az identitáskörbe tartozók „bűne” felelős.[12]

A hittitok jelentősége akkor nő meg, amikor a totemek és mítoszaik számossága egy-egy azonos nyelvet beszélő népesség körében meghaladja a számon- és nyilvántartható mennyiséget. Identitás vákuum keletkezik: a totemek és mítoszaik – a totemcsoportok konkrét vetélkedésének és befolyás-pozícióinak függvényében – az identitás centrum felé törnek, de a teljes populációra vonatkozó kielégítő megoldást már nem kínálnak.

A szakrális funkció és a szakrális társadalmi reguláció uralkodóvá válása időszakában a totemek és mítoszaik további sorsában három megoldás lehetséges:

1. Hierarchikusan rendezett és rendszerezett (bár helyenként és időszakonként eltérő kronológiával, genealógiával és logikával kommunikált[13] mitológiákban egyesülnek.

2. Szinkretizálódnak, átlényegülnek – ritkábban megtartják totem természetüket[14] –, antropomorfizálódnak és hittitokká alakulva (vagy annak részét képezve) a kollektív tudat legmagasabb rendű – vallási – intézményébe emelkednek.

3. Lényegüket és funkciójukat veszítve egyszerűen elfelejtődnek, felismerhetetlenné válnak, illetve kiesnek a közösséget reguláló magasabb kommunikációs jelentőségű szövegkészletből. Búvópatakként azonban motívumok, mitikus elbeszélések, babonák, hiedelmek, mesék, mesterkedések, vajákosság[15] stb. formájában tovább élnek.

4. Akár mitológia, akár „szent szöveg” viszi tovább a mitikus szövegkészlet motívumait és identifikáló funkcióit – lényegében szakrális (vallási) regulációról van szó, még akkor is, ha a vallástörténészek nem mindig tekintik „valódi” vallásosságnak a mitológiai „rend” alapján szerveződő társadalmi együttműködések bonyolult rendszerét – például a görög polisok esetében.

Insztitutiv funkció

A kultúraközvetítés intézeteket, insztitutumokat (az intézményesüléseket a résztvevők biológiai lététől függetlenné tévő, önálló, elkülönült célú, felépítésű és praxisú szervezeteket) teremt, hoz létre, kényszerít ki.

A jogszociológia következetesen különbséget tesz az intézmény és az intézet között. Több – most nem részletezett – meggondolás alapján követjük ezt a logikát. Az emberiség első intézetei nagy valószínűséggel a szakrumok körül szerveződtek. A védelem intézetei, a „főfoglalkozású” hadseregek akkor születhettek, mikor a szakrum köré sűrűsödött népesség[16], az agglomerátum megengedhette magának (számossága, szervezettsége, gazdasága – gazdagsága alapján) önálló védelmi szervezet fenntartását,[17] – önmaga és agglomerációs övezetének biztonsága érdekében A szakrumok intézetei templomokban (zikkuratok, jósdák, temetők és nekropoliszok, oltárhelyek stb.) objektiválódtak, az intézeti személyzet – a papság – fokozatosan a legitimáció, az identifikáció és a társadalmi magatartás-szabályozás kizárólagos kifejezőjévé és hordozójává lépett elő.[18]

Az európai kultúra genezisének jellegzetes intézete az egyház. A zsidó monoteizmus, a hellén apokaliptika, a görög filozófia és a keleti vallások talaján felnövő hitintézmény – 600 éves szervezeti, legitimációs, vezetési és gazdasági-gazdálkodási küzdelmek után, (melyek döntő többségét teológiai és dogmatikai nézeteltérések ürügyén vívtak) – a bencés regulán nevelkedett I. (Nagy) Szt. Gergely irányítása alatt minden intézeti kritériumnak megfelelő centrális katolikus (latin – keresztény) insztitutummá, pápai egyházzá kvalifikálta magát.

Azok a kis intézményesülések és intézmények (ókeresztény gyülekezetek, episzkopális egyházak, patriarchátusok, eretnek mozgalmak, tévelygők, remeték stb.), akik a kereszténység kultúráját a szakrális funkció gyakorlásával közvetítették és évszázadokig fenntartották – feloldódtak (illetve kiközösíttettek) az intézetben. A szakrum az intézet sajátjává vált.[19] (Az egyháztörténet és az egyház számára természetesen elfogadhatatlan ez az adat. A Krisztus életidejéig legitimált pápai egyház fikciója azonban históriai, romanológiai, urbanisztikai és szervezetelméleti szempontból is tarthatatlan – és véleményünk szerint a XX. század végén felesleges is.)

A szakrum intézetében az önálló és elkülönült praxis szabályozása a kánon előírásainak gyűjteményévé, ordóvá, a szervezet szigorúan hierarchikus felépítésűvé, a cselekvési és ünneprend, az öltözködés és az időbeosztás uniformizálttá vált. Az intézet nyelve (azaz a szakrumról szóló hiteles kommunikáció nyelve) – elválva a középkor népnyelveitől – az elveszett és elbukott római nagybirodalom irodalmi nyelve, a latin lett.

Az intézet fenntartása – a deklarációkkal ellentétben – egyre inkább a Patrimonium Petri (Petrus-Péter földbirtoka, birtoktestje) járadékainak stabilitásán, az egyházi birtoktest eredményes gazdálkodásán, elidegeníthetetlenségén és (személyes) örökölhetetlenségén alapult.

Az intézet általában – az egyház pedig különösen – egyesíti magában a (kultúra) közvetítő funkciók minden korábbi történeti alakzatát, mindazokat, amelyeket a szervezeti cél érdekében eredményesen felhasználhat. A szocializációs funkció gyakorlása, különösen a coelibátus általánossá válása után, csak intézeti képzés, egyházi iskolázás révén teljesíthető. A habitualizációs funkció az intézeten belüli – és hierarchikus szintekhez kötött – magatartás, viselkedés, viselet és szertartásrend karakterének a laikusok világától merőben eltérő formalizálásán és megkülönböztetésén alapul illetve valósul meg. A mitikus funkció a krisztusi élet világtörténelmi (Ószövetségi) bekötése útján, másrészt magában a Messiás Király életrajzának totális teljességében és egyetemességében, a (minden) múltat (minden) jelennel és jövővel összekötő megváltóságában, a Krisztus-hívők vallási identitásában ölt testet. A mágikus funkció a csodatételek és a feltámadás misztériuma révén már a vonatkoztatási centrum biográfiájában, de döntően az egyesülés hierofágiájában (az agapében, az eukarisztiában és az úrvacsorában), a szentáldozás különböző történeti fokozataiban mutatkozik meg. Az intézet mindezeket a szakrális funkcióban egyesíti, úgy is, hogy önmagát, szervezeti funkcióit és szervezeti infrastruktúráját, valamint a szervezet által mintának tekintett emberi magatartásokat és képviselőiket egyaránt szentnek tekinti.

Integrativ (klasszifikáló–szegregáló) funkció

A kultúraközvetítés – kilépve az intézetekből – a társadalmi integrációk szervezőjévé: a társadalmak elkülönülésének és osztályosodásának, territoriális, gazdasági és jogi-politikai szegregációinak, a szociológiai egyenlőtlenségek újratermelésének, a társadalmi tudás és képességek megosztásának (vagy mindezek újraelosztásának), és az individuumok társadalmi elhelyezkedésének eszközévé, megvalósító terepévé; a társadalmat, mint integrált valóságot reprodukáló funkcióvá lép elő.

A latin keresztény európai középkor jellegzetes intézetei és intézményei a személyes közvetlenség alapján strukturálódtak és működtek. A hűbéri eskük közvetlensége tartotta össze (és fent) a feudális társadalom vertikálisan felfűzött familiaritás-rendjeit, a városi társadalmak céh és gilde-rendjeit, az egyház hivatali-szervezeti rendjét[20], a kolostorok és egyházi szerzetes-rendek beavatási és együttműködési sztenderdjeit, a regulákat stb. A rendi társadalom rendjei a vérségi és a személyes-közvetlen kapcsolatok hálójában szerveződtek, az ismerősség hálójában. A rend ezen hálózatát a csereérték, a pénz megjelenése és a személyes kvalitások illetve a produkciók árukénti viselkedése, a személy és a teljesítmény különválása kezdte felbontani. A folyamat jóval a históriai értelemben vett polgárosodás előtt, az itáliai és németalföldi humanizmusban és reneszánszban – eszmetörténeti értelemben pedig a skolasztikában – gyökerezett.

Integrációknak a továbbiakban azokat a társadalmi együttműködéseket (intézményeket, intézeteket, gyakorlatokat, struktúrákat és funkciókat) nevezzük, amelyeknek nem feltétele a személyes-közvetlen ismerősség, a személyes közvetlen emberi viszony. Az integráció akkor is működőképes és hatékony, ha a szereplők soha nem látták egymást, ha egyéni-egyedi létezésük – kicserélhetőségük okán – nem feltétele a társadalmi együttműködés fenntartásának.

Tartozhatnak például eltérő, egymás nyelvét vagy vallását nem is beszélő-értő identitáskörökbe, a társadalom különböző klasztereibe, a foglalkozási és szakmaszerkezet (presztizs, társadalmi érték, szaktudás, rang stb. alapján) összehasonlíthatatlan és távoli praxisait művelhetik, mégis együttműködnek közvetve és személytelenül az újkori integrációk szorításában.

Azt persze helytelen lenne feltételezni, hogy az újkort megelőző insztitutiv működésekben vagy emberi gyakorlatokban nyoma sincs az integrációknak, azonban ezek egyediek és különösek, abban az értelemben, hogy nem fogják át a társadalmi gyakorlat teljességét, gyakorlatilag az intézetekbe „bezárt”, intézeti integrációk.

Az is hiba lenne, ha az ismerősség és személyesség hatalmát az újkor vagy a modernitás viszonyai között nem létezőnek tekintenénk, azonban a személytelenné vált együttműködések általánosságában ez a különös – egyben a korábbi kultúraközvetítő funkciók továbbélését igazoló – egyediség. Nem az integráció bezárt az intézetekben, hanem a társadalom intézményei záródnak be az integrációk hálójába.

Mint általában a több (sok-) tényezős jelenségek – az interdependenciák[21] miatt – csak nagy türelemmel – és némi emelkedettséggel – tárhatók fel, mert a szigorú dedukciók inkább torzítják, semmint tisztítják a képet. A most következő demonstráció a hagyományos kategóriák használatának (számunkra való) elégtelenségét igyekszik érzékeltetni.

Reflexiós és önreflexiós funkció

A kultúraközvetítés intézeteiben, integrációiban, praxisában „magára ismer”, a különböző integrációk szabályrendszere szerint definiálni igyekszik a kultúrát és rá –, mint definiált kvázi integrációra – teóriákat épít, törvényszerűségeket fogalmaz meg, prognózisokat állít fel.
Közismertek azok a – jószerivel számlálhatatlan – törekvések, amelyek a kultúra fogalmának minden igényt kielégítő, magas-szintű általánosítására, a kultúra definiálására vállalkoznak. Nem feladatunk ezek minősítése – Hál' Istennek! –, de néhány megjegyzést előre kell bocsátanunk:

Zsikó János: A kultúraközvetítés funkciói, fogalma

[1] A történet során valamikor intézményesült vagy intézettel fenntartott gyakorlat, amely – az intézmény megszünte után – a partikuláris (hétköznapi, mindennapi) élet „természetes” normájává vagy viselkedési sztenderdjévé alakult. Pl.: öltözködési szemérem, incesztus tabu, (személyes) tulajdonjog stb. Vö: Berger–Luckmann: A valóság társadalmi megformálása. MRT Tömegkommunikációs Kutatóközpont. Módszertan. Bp. 1975.

[2] Berger– Luckmann im.

[3] Láng J. A mitológia kezdetei. Bp.1979. A természet megkettőzésével kapcsolatos fejezetek és példatár szemléletesen érzékelteti a praktikus felejtés és az inadekvát asszociációkkal behelyettesítés menetét és következményeit a mítoszokban,

[4] Churchman: Rendszerszemlélet.

[5] Jung, C. G: Föld és lélek. Az archaikus ember. Kossuth. Bp. 1995.

[6] Horkheimer – Adorno: A felvilágosodás dialektikája.

[7] Ritook Zs: Színház és stadion.

[8] Turner antropológiájának liminális átmeneteire gondolunk. Magyarul olvasható: Mérföldkövek az a kulturális antropológiában

[9] vö.: Ling, mítosz-kutató Malinowski kritikájával. Ling G. S: A mítosz. Holnap Bp. 1993. (41–44. p.)

[10] Jung C. G. : Föld és lélek.

[11] Murányi M. tudatstruktúrákat és tudatfunkciókat elemző – nyilvánvalóan marxista, de az ideológiai indoktrináció kényszerpályáit messze meghaladó kapacitású – tudásszociológiájából származó terminus-technikus. Társadalmi tudat. Struktúra/funkció. Bp. 1969.

[12] Vö.: az Ószövetség prófétáinak kinyilatkoztatásaival!

[13] Ennek az eltérésnek köszönhető a görög mitológia változatos – egymásnak gyakran ellentmondó, de a felhasznált források szerint egyaránt hiteles – interpretációja. A görög poliszok feltehetően sokat adtak városisteneik mitológiai „rangjára”, természetesen saját nézőpontjaikat érvényesítették a „rend” narratív rekonstrukciójában.

[14] Miletoszban Zeuszt villámsújtott, elszenesedett fatörzsként tisztelik.

[15] Jung pszichológiája mellett a néprajz és az antropológia jeleseire is hivatkozhatunk. A mesemotívumok archaikus természete (Bettehheim, Dömötör) is bizonyítottnak tekinthető.

[16] Mircea Eliade szent helyére gondolunk, ahol a Világ Ura lakozik, és ahol a „világ tengelyén” összekötött égi-és alvilág lehetővé és szentté teszi az evilági létezést is. Eliade M: A szent és a profán.

[17] A védelemre szerveződött „ad hoc” szervezetek nem felelnek meg az intézeti kritériumoknak!

[18] A példák sokaságából a leglátványosabb – és általánosan ismert – Ekhnaton vallásreformja és a reform sorsa. Keresztény monarcha sem lehetett legitim az egyház egyetértése, a felkenés aktusa nélkül.

[19] " A Szentírást hitelesen csak az egyházi tanítóhivatal értelmezheti." Vagy a "pünkösdi láng csak az apostoli egyház sajátja" stb.

[20] Vö. a püspök 5 évenként megújítandó pápai esküjével, illetve pápai beszámolójával

[21] Norbert Elias fogalma A civilizáció folyamatából. Számomra az összetett és bonyolult jelenségek összetevőinek függvény-következmény természetét, az okok és okozatok sajátos dialektikáját; köznapi nyelven kifejezve a Minden mindennel összefügg (az emberi világban)! – általánosítását jelenti ez a kifejezés.

[22] R. Linton: The Study of Man: An Introduction. Englewood Cliffs, New Jersey, 1936.

[23] Schiller, Marx, Lenin, y Gasset, Marinetti, Chamberlain (Stewart), Spengler, Canetti stb.

[24] B.L. Whorf: The Relations of Habitual Thought and Behavior to Language (1939) In. Language, Culture and Personality, Essays in Memory of Edward Sapir. Menasha, Wisc. Sapir Memorial Publication Fund, 1941.

[25] Berger–Lukmann i.m.

[26] R. Linton: Státus és szerep. Im.

[27] Vö. Huntington, S. P: Civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa. Bp. 1998.

[28] Vö. az amerikai szakszervezetek, munkáspártok és a maffia összefonódása.

Ide tartozik a "pénzmosás" már-már világproblémává terebélyesedő kérdésköre is.

[29] Sir Francis Bacon idolumainak terminológiájára.

[30] Környezetemben Koltai Dénes már 1987–89-ben kutatta és dokumentálta a felnőttoktatás stabilizációs funkcióit az – akkor még csak tételezett – ipari munkanélküliség viszonyai között. TS 4/1. Ipari Minisztérium. 1998.

[31] Vö.: L. v. Bertalanffy: Általános rendszerelmélet.

[32] Hámori J: Agyi aszimmetriák. (Egyetemi jegyzet) JPTE TTK. Pécs 1997.

Vissza az oldal tetejére

A kultúra a globalizációs folyamatban



A kultúra fogalmát a Magyar Larousse Enciklopédia (1991) a következőképpen határozza meg: „az emberiség által létrehozott anyagi és szellemi értékek összessége”. Eszerint és minden más meghatározás szerint is a kultúra két, egymással szoros kapcsolatban lévő részből áll, amelyek egymással kölcsönhatásban állnak, viszonyuk és egymás fejlődését segítő hatásuk folyamatosan változik. A kultúrát - annak anyagi és szellemi részét - a természet feletti emberi alkotóképesség hozta létre. A történelem számtalan példával bizonyítja, hogy az anyagi (gazdasági) felemelkedéshez mindig társult szellemi kibontakozás, és fordítva, a szellemi gyarapodást gazdasági fellendülés követte. Jó példaként szolgálhatnak az ókori görög államok, amelyekben a gazdasági fejlődés (kézműipar, mezőgazdaság, hajózás stb.) a szellemi kibontakozás kiemelkedő teljesítményével párosult (szobrászat, építészet, irodalom, filozófia stb.).

A kultúra természetéből következően a gazdasági és társadalmi fejlődés folyamatának lassan emelkedő szakaszában lassú, de állandó kulturális átalakulás zajlott le. Elsősorban anyagi és célszerűségi okokból megváltoztak a szokások, az életmód, s az új gazdasági lehetőségekhez igazodott a művészet, az oktatás és a tudomány. Amikor egy közösség kultúrája a fejlődés következtében előállt új feltételekhez, körülményekhez képest nem tudott megújulni, átalakulni, akkor a kulturális súlypont eltolódásával új centrum alakult ki. Ez történt a görög-latin, majd a latin-Nyugat-Európa kulturális váltás során. A kulturális nagyhatalmak hanyatlása mind szellemi értékeik leértékelődésében, mind gazdasági hatásukban megmutatkozott, a fellendülő társadalmakhoz és kialakuló új kultúrákhoz képest konzerválásuk visszaesést, lemaradást jelentett volna. A fejlődés korábbi szakaszán letűnt kultúrák (kínai, perzsa, egyiptomi) viszonylag kevés kodifikálható hagyatékát lelhetjük fel, bár igaz, hogy például a csillagászat, a matematika, az építészet, a művészetek területén az általuk felhalmozott anyag fontos kiindulási pont volt az utókor számára. A szellemi értékek egy része beépült az utókor kultúrájába. A mai európai kultúrában is fellelhető az előző kultúrák hagyatéka, a művészetek, az irodalom, a tudomány, az alapvető világkép, az erkölcsi normák kapcsolódása pedig egyértelműen kimutatható.

A társadalmi fejlődés sok évezredes története során az alacsony technikai színvonal miatt az egyes népcsoportok lényegében zárt rendszerben, egymástól elszigetelten éltek. Kialakult saját kultúrájuk, nyelvük. A korabeli globalizációs folyamatok mégis nagyobb földrajzi egységeken alakítottak ki jellegzetes kultúrát, ezen belül megtartva a nemzeti sokszínűséget és a nemzeti nyelvet. A ma is elkülönült egységet képező nagy kulturális sávok kialakulásában a vallások játszottak jelentős szerepet.

Az európai keresztény kultúra vagy az ázsiai iszlám kultúra globalizáltan magán hordozza a vallási vonásokat. Kedvező gazdasági feltételek mellett viszonylag kis létszámú embercsoportok nagy gazdasági, közigazgatási és katonai hatalmi önállóságot tudtak hosszú ideig fenntartani. Ilyenek voltak a görög, később az itáliai városállamok, vagy másutt a különböző hercegségek, vajdaságok. Ezekben az önálló politikai, hatalmi egységekben a kor kiemelkedő színvonalú gazdasági bázisa alakult ki. A fejlett hajózás, kereskedelem és az erre épülő kézműipar magas életszínvonalat, jólétet biztosított, felvirágzottak a kultúra szellemi ágai: a művészetek, a tudomány, az oktatás. Ezek a gazdasági tevékenységük révén távoli vidékekbe belenyúló, tehát nyitott társadalmi egységek szellemi-kulturális produktumaikkal meghatározó módon formálták közeli és távolabbi környezetük kulturális fejlődését. Elég itt utalni Velence vagy Firenze európai kultúrára kifejtett hatására.

Európában és Ázsiában sokféle nép élt és él ma is. A népvándorlás ezeknek a népeknek a nagy mértékű keveredését okozta. A honfoglaló magyarokkal például más nemzetiségű csoportok is megtelepedtek a Kárpát-medencében, akik szláv és germán környezetbe épültek be. Az egyes népcsoportok zártsága hosszú ideig, egészen a XX. századig fennmaradt, s közben a kulturális fejlődés bonyolult módon magán viselte az elzártság és a kölcsönhatás jegyeit és következményeit. Az egymás mellett élő népek kultúrájában nagy stabilitással megmaradt a nemzeti nyelv, a művészet, s egészen a XX. századig fennmaradt, s közben a kulturális fejlődés bonyolult módon magán viselte az elzártság és a kölcsönhatás jegyeit és következményeit. Vegyük például a Mátyás korát magába foglaló feudális Magyarországot.

Ebben a korban a „globalizáló külső veszély” a török hódítás volt (bár a nyugat-európai hozzáállásban ez a tény nem tükröződött). A néptömegek a keresztény és mohamedán kultúra különbségéből adódó eltérések, a katonai állami diktatúra veszélye miatt, az arisztokrácia pedig kiváltságai, birtokai elvesztésének lehetősége miatt szemben állt a török hódítással. A soknemzetiségű, soknyelvű régiókban hosszú ideig fennálló politikai rendszerben kialakult egy állami, politikai, rendi egység, amely magába foglalta a különböző nemzetiségű politikai, katonai, egyházi, művészeti, irodalmi személyiségeket, akik részesei lettek a hatalomnak. Nehéz a feudális állam keretében kifejlődött államapparátus mellett a nemzeti hovatartozást megállapítani.

Janus Pannonius tevékenysége kitűnő példa erre, akit a magyar, horvát és olasz irodalomtörténet is sajátjának tekint. Születését tekintve horvát, olaszországi tanulmányai során erkölcseiben olasz, mint Mátyás király alkancellárja és pécsi püspök, a magyar szellemi élet vezető alakja. Latinul írt, egyetlen műve sem jelent meg magyar vagy horvát nyelven. Hazájának Pannóniát tartotta, művei és életútja meggyőzően bizonyítja, hogy nem nemzeti kategóriában gondolkodott. A kultúrában elfoglalt hely és a gazdasági-társadalmi tényezők meghatározó szerepére jó példaként szolgál a szintén ebből a korból vett Zrínyi család története. A török fenyegetés hatására horvát tengermelléki birtokaikhoz az északabbra fekvő, részben magyarlakta területen szereztek jelentős részeket.

Más délvidéki horvát családok is hasonló módon húzódtak északra, s ez a törekvés az arisztokrácia keveredéséhez vezetett. A különböző nemzetiségű házasságok következtében a családok többnyelvűvé váltak. A kétnyelvű Zrínyi családban a két fiú, Miklós és Péter a fennmaradt levelezések tanúsága szerint egyaránt jól beszélte a horvát és a magyar nyelvet. A birtok elosztásánál az északi, magyar területek Miklós tulajdonába kerültek, a tengermelléki horvátok pedig Péterébe. Ez az objektív tény, s az ahhoz szükségesen kapcsolódó közéleti tevékenység Zrínyi Miklóst a magyar, Zrínyi Pétert pedig a horvát nyelvhez hozta közelebb. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az egyik magyar, a másik horvát lett, hanem mindketten tevékeny részesei a magyar és a horvát kultúrának (Klaniczay 1997). Zrínyi Miklósnak, mint államférfinak és hadvezérnek a célja a török leigázás megakadályozása volt, irodalmi tevékenységéből azonban kitűnik, hogy e szándékában sem egy nemzet léte, jövője lebegett előtte. Mint költő, a több nemzetet magába foglaló térség latin nyelvű irodalmi előzményeiből építkezett, de a magyar nyelven megjelent versei, prózái a magyar vonatkozások mellett közel olyan gazdagok horvát részről is.

A fejlődésnek tehát egy nagyon hosszú szakaszán nem lehet a kultúrát vagy annak egy nagyobb területét kizárólagosan egy népcsoporthoz, egy nemzethez rendelni, hanem az egymással kölcsönhatásban élő különböző nemzetiségű csoportok közös termékének és tulajdonának helyes tekinteni. Az oktatás, a tudományos kutatás globalizált jellegét viselik magukon a művészeti ágak, és természetesen a nagy vallások is.

Az ipari forradalom és a felvilágosodás fejlődési szakasza során kialakult nemzeti polgárság alapvető érdeke volt a nemzeti önállóság megteremtése. Az önálló nemzet megvalósítása szükségessé tette a kultúra nemzeti jellegének erősítését. Mindenekelőtt a latin nyelv és a vallási témájú művészeti alkotások helyett a nemzeti nyelv kialakítása és használata az irodalomban, a hivatalokban, a tudományban, továbbá a nemzeti hagyományokból kialakuló népi-nemzeti témájú művészeti alkotások (festmények, drámák, zene) előtérbe kerülése jelentette az új áramlatot. Az önállósult nemzeti ipar - megtartva a globalizáció szükséges kapcsolatait - hasonló módon nemzeti szellemi kultúrát alakított ki. Mint az európai kultúra szerves része, létrejött az egyes nemzetek önálló kulturális produkciója. Ezzel az integrált tagozódással a világ kultúrája gazdagodott, mivel az egyes nemzetek hozzájárulása kiemelkedő eredményekkel gyarapította a művészetek, a tudomány, a gondolkodás fejlődését. A világnak napjainkra kialakult sokszínű és gazdag kultúrája a különböző népek által a történelem során mozaikszerűen összerakott termék.

A tudományos-technikai robbanás következményeinek megítélésénél felvetődik az a félelem, hogy a gazdasági-társadalmi globalizáció uniformizálja a kultúrát, megszünteti annak sokszínűségét, eltörli a nemzeti jelleget, felszámolja az önálló nemzeti kultúrát. Ennek a félelemnek az a reális alapja, hogy a gyors tudományos-technikai változásokat nem tudta követni az egyéni és közösségi tudat változása, a gondolkodásban az elmúlt évszázadok szemlélete uralkodó maradt.

A történelem során a gazdaságilag fejlettebb népek a fejletlenebbeket valamilyen módon kizsákmányolták. Erre olyan példákat lehet hozni, mint a gyarmati rendszer, vagy ennek modernebb formája, az agyelszívásnak nevezett tudományos-szellemi kapacitás elrablása. Eredményét tekintve ez a szemlélet a világ népeinek nagymértékű kulturális (és gazdasági) differenciálódásához vezetett. A gyarmatvilág XX. század közepén önállósodott népei olyan mértékben leszakadtak a fejlettektől, hogy reménytelen helyzetük megváltoztatása szinte lehetetlennek látszik. Megoldás az volna, ha érdemi részvétellel be lehetne őket kapcsolni a globalizált társadalmi-gazdasági rendszerbe. Ennek megvalósítása sok akadályba ütközik, ezek között elsőként szerepel a gondolkodás rugalmatlansága. Téves az a problémát feloldó filozófia, amely le akarja rombolni a fejlett technika bázisán kialakult társadalmi-gazdasági rendszert, anélkül, hogy helyette elfogadható alternatívát vázolna fel.

A XX. század közepére a kialakult nemzetállamok szerkezete „ellentétbe került” a tudományos-technikai fejlődéssel. A lakosság földrajzi keveredése miatt gyakorlatilag lehetetlen volt a tisztán egynemzetiségű államok határait meghúzni. A mesterségesen kialakított államhatárokon belül jelentős nemzeti kisebbség rekedt. A két világháborút követő nagyhatalmi osztozkodásnál egyes népeket több országba szabdaltak be (például örmény, magyar), igaz ugyan, hogy bármely más határvonal-vezetés sem oldotta volna meg a nemzetek felszabadulásának gondját. A nemzeti kultúra háttérbe szorítását, hosszabb távon a felszámolását idézhette volna elő a politikai céllal létrehozott államok sora, mint amilyen Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia voltak. Ezekbe az államokba integrált népek egy részének a kultúrája az egységes állam fenntartásának útjában állt, ezért az irányító hatalom mindent megtett a nemzeti nyelv, a nemzeti kultúra visszaszorításáért.

A XX. század második felében a gazdaság fejlődése egyértelműen mutatta a nemzetállamok rendszerének túlhaladottságát. Ebben az időben az elviselhetőség határáig növekedtek az emberiség által évszázadok során elkövetett felelőtlenségek és hibák káros hatásai. Ilyenek voltak a harmadik világ elszegényedése, az éhínség tömeges mérete, az energiatartalékok rohamos fogyása, a környezet szennyeződése.

A gazdasági kényszer felismertette, hogy a határokkal elkülönített, a természetes kapcsolódásoktól megfosztott termelés nem versenyképes. Egyértelműen látszott, hogy a politikai és gazdasági rendszerbe integrált amerikai unióval, a tőke által integrált Távol-Kelettel az európai gazdaság, kultúra csak nemzetek közötti összefogással lehet versenyképes. A tudományos-technikai globalizációt követően kezdtek kialakulni a határokon átnyúló regionális kapcsolatrendszerek. A kezdetben kétoldalú határmenti társulások fokozatosan többoldalú területi kooperációvá alakultak. Határozott lendületet kapott a regionális együttműködési szerveződés. 1972-ben alakult a Nemzetközi Bodeni-tó Konferencia két bajor és svájci terület részvételével. 1972-ben alapította tíz osztrák, olasz, svájci és bajor tartomány az Alpok Munkaközösséget. 1978-ban alakult az Alpok-Adria Munkaközösség, mely ezt követően több lépésben bővült (vö. Horváth 1998). Jelenleg olasz, osztrák, német tartományok, Szlovénia, Horvátország és öt dunántúli megye a tagja. Ezek az együttműködések még Európa erős megosztottsága idején alakultak ki, s a fejlődés következményeként az ilyen típusú gazdasági, kulturális együttműködések képezhetik a XXI. század Európájának az alapját.

Ebben a struktúrában újra előtérbe került a többnemzetiségű régiókban való gondolkodás, és egyre jobban kiteljesedik a gyakorlati megvalósítás, amelynek az 1992-ben megalakult Európai Unió ad meghatározó keretet. Az Unió gazdasági és kulturális politikájának az egyik alappillére a regionalitás, és mindenben a tagok egyenlőségére, a kölcsönösen előnyös együttműködésre épít. Különösen fontos a kulturális és nyelvi sokszínűség megőrzése.

Arra a kérdésfeltevésre tehát, hogy a tudományos-technikai fejlődés következményeként a létező globalizáció veszélyezteti-e a nemzeti kultúrák fennmaradását, a fejlődés menete adhat választ. A technika elérhetősége, az anyagi javak jó értelemben vett alakulása garanciának látszik arra, hogy e kérdésre azt válaszoljuk: a nemzeti kultúrák fejlődéséhez éppen a technika járul hozzá. A jelen korban felértékelődött a tudás, a kiemelkedő művészeti alkotás. Napjaink gyakorlata mutatja, milyen jól értékesíthető a nemzeti keretben született irodalmi, zenei „termék”, a színvonalas oktatás eredményeként a jól képzett szakember.

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a kultúra technikai és gazdasági oldalának fejlettségéből a szellemi oldal fejlődése, nem pedig elhalása következik. Azt viszont, hogy a globalizált világban minden nemzet kultúrája megfelelően értékelt helyre kerüljön, a nemzet tagjainak kell elérniük.

Kozma László — Fóris Ágota: Kultúra és nyelv a globalizációs folyamatban
Vissza az oldal tetejére

A nyelv a globalizációs folyamatban


Amikor a kultúra jövőjével foglalkozunk, szükségképpen beleütközünk a nyelvhasználat kérdéseibe is. A nyelvnek a társadalmon belül betöltött alapvető szerepe a technikai robbanás időszakában változatlanul megmarad, mivel továbbra is az emberek közötti információcsere eszköze, az emberi gondolkodás része. A nyelvhasználat feltételrendszere, körülményei azonban nagymértékben megváltozhatnak, s ennek nyomán a nyelvfejlődésben, a nyelvhasználatban jelentős változások történhetnek.

A nyelv a kezdetleges állati társulások akusztikai információ-továbbító rendszeréből alakult ki. Az emberré válás folyamatában ez a rendszer egyre gazdagabb, bonyolultabb lett, és a mai értelemben vett nyelvvé alakulásával az emberi gondolkodásra jelentős hatást gyakorolt. A beszéd visszahatott az agy fejlődésére is, hiszen a beszéd bonyolult folyamatához külön központot kellett „kiépíteni”, biztosítva a beszédközpont kapcsolatát más központi egységekkel. A tudomány napjainkban tárja fel a beszéd, a gondolkodás agyi folyamatainak részleteit, amelyek segítenek a nyelv fejlődéstörténetének megismerésében is. Jelentősek e területen a neuroling­visztika és a pszicholingvisztika eredményei.

Az emberi társadalom fejlődése során a nyelv is állandóan változik. A beszéd és a gondolkodás kölcsönösen hatnak egymásra. Az emberi kommunikáció szükséges velejárójaként, az emberi tudat kialakulásának adott szintjén tehát szükségszerűen megjelent a beszéd. A Föld felületén a fejlődési folyamat széles időskáláján kialakuló beszéd abban az értelemben globalizált volt, hogy egy adott szinten megjelent, és földrajzi helytől függetlenül betöltötte az információcsere, a gondolatok cseréjének, a közös gondolkodás, közös tevékenység kialakításának feladatait. Az emberi beszéd általános jellemzője, hogy véges számú hang adott szabályok szerinti egymás utáni ismételt kiejtésével végtelen sok információt képes kifejezni, átadni. A hangokat jelölő írásjelek kombinációjával pedig rögzíthetők mindezek az információk, ezt írásnak nevezzük. A beszédnek ezzel a tulajdonságával párhuzamba állítható az a természetben megtalálható tény, hogy kilencvenkét elemnek a variációjából végtelen sok vegyület, növény, állat, ember épül fel. Hasonló építőelvet találunk a zenében, ahol véges számú hang adott rend szerinti megszólaltatása végtelen számú zenei hatás kialakítását teszi lehetővé. A beszéd kialakulása idején az egyes embercsoportok egymástól elszórtan éltek, ennek következtében a beszéd során használt hangok kiválasztásában eltérések mutatkoztak, annak ellenére, hogy az emberek hangképző szervei viszonylag szűk tulajdonság-tartományon működnek. Mindenki tapasztalhatja az európai és a keleti nyelvek hangkészletében lévő rokonságokat és különbségeket, például amikor egy kínainak próbálják néhány szó magyar kiejtését megtanítani. Az egyes nyelvekben használt hangokban fellelhető eltéréseknél nagyobb különbségek vannak a grammatikai és szintaktikai szabályokban. Mivel azonban a beszédnek a keletkezési helyétől függetlenül ugyanazon emberi közösségeket körülvevő dolgokat, folyamatokat, az ezekkel kapcsolatos gondolatokat kellett kifejeznie, ezért a különböző tájakon kialakult nyelvek szabályrendszerében felfedezhetők bizonyos nyelvi univerzálék (vö. Crystal 1998, Kenesei 2000). A legtöbb nyelvben megkülönböztetik például egymástól a múltban, a jelenben és a jövőben lejátszódó eseményeket, az egyes és a többes számot, léteznek magán- és mássalhangzók stb. A legnagyobb eltérést a hangokból, hangcsoportokból összeálló szavak lexikai tartalmában, vagyis a jelentésükben találhatjuk az egyes nyelvek közti összehasonlítás során. A különböző jelentések egymásnak való megfeleltetésével a két- és többnyelvű szótárakban találkozhatunk. Minél távolabb áll egymástól két nép kultúrája, annál nehezebb a szójelentések egymásnak való megfeleltetése.

A nyelv az információ-átadásban, a gondolkodásban betöltött szerepe mellett az európai kultúrában a nemzeti identitás egyik markáns kifejezője. Ha a nemzeti kultúra alapvető vonásaiból néhány gyökeresen megváltozik vagy átalakul, nem kerül veszélybe a nemzet fennmaradása. Az a nép viszont, amelyik nyelvét elveszítette, legtöbbször rövid időn belül asszimilálódott, megszűnt önálló nemzetnek lenni. A felvilágosodás óta a nyelv jelentős szerepe miatt lett a nemzeti önállóságért harcoló mozgalmak egyik fő célja a nyelvhasználat jogának kivívása, és fordítva, a nyelvhasználat eltörlése a kisebbségek beolvasztásának eszköze.

A tudományos-technikai fejlődés és a vele járó társadalmi átalakulás még a napjainkban tartó szakaszában sem veszélyezteti a világ nyelvi sokszínűségét, ellenkezőleg, a technikai fejlődés eredményei éppen fordítva, pozitívan hathatnak a nyelvmegőrzés és nyelvfejlődés területén. Kiss Jenő hasonló megállapításra jut a dialektushasználattal kapcsolatban: „Ahogy a globalizálódó fogyasztói világban beszűkültek az identifikálás és az egyénítés lehetőségei (túlzással szólván persze: ugyanazt fogyasztjuk, ugyanazt esszük, ugyanazt isszuk, ugyanazt hordjuk stb.), úgy nőtt a nyelvjárásoknak társadalmi szimbólum szerepe, a szűkebb közösséghez tartozás jegyeként való használata (a Nyugaton emlegetett nyelvjárási reneszánsznak is ez a magyarázata). A nyelvjárás tehát az együvé tartozás kifejezőjeként vált fontosabbá a beszélők egy részének a körében”. (Kiss 2001:17–18) Napjaink fontos problémái közé tartoznak az anyanyelvi nevelés; az anyanyelv megőrzésének kérdése; a nemzetiségek nyelvi önállóságának elvesztése; a többnyelvűség modelljének megvalósítása; a tudomány nyelvében végbemenő uniformizálódás; az angol nyelvi imperializáció stb. E területek kutatásával a nyelvészet foglalkozik, ezen belül elsődlegesen a nyelvpolitika szerepét kell kiemelnünk (vö. Szépe 2001).

A történelem során zárt közösségben, idegen nyelvi környezetben élő népcsoportok hosszú évekig megőrizték saját nyelvüket. Ez történt a magyar nyelvterületen élő német, szlovák (tót), román és más nyelvű kisebbségekkel. Letelepedésük után több száz évvel is egész falvakban német vagy szlovák nyelvet beszéltek még a második világháború után is. Hasonlóan megmaradt például a Brazíliába emigrált portugál, spanyol, olasz csoportok nyelve (vö. Kollár 2000, Fóris 2001). Sok esetben olyan mértékben konzerválódott az áttelepültek nyelve, hogy az anyaországban végbement nyelvfejlődésből sem vettek át semmit, s ennek következtében elvben egyazon beszélt nyelvben néha zavaró különbségek adódtak. A nyelvhasználatnak ez a stabilitása a közösség nagymértékű zártságának és az információs eszközök fejletlenségének volt köszönhető. Ennek tudható be az egyes nyelvterületeken beszélt dialektusok hosszú időn keresztül való fennmaradása. Magyar példát is lehet bőven találni, de szemléletesebb Itália nyelvi helyzete. Az egyes városok, régiók nemcsak közigazgatási, gazdasági elkülönülésben éltek, hanem területenként más-más nyelv fejlődött ki a vulgáris latinból, ennek következtében többféle helyi nyelvjárás, és többféle nyelvi szint alakult ki. Az egységes olasz nyelv kialakítására való több évszázados törekvések csak az utóbbi fél évszázadban a televízió, a napi sajtó tömeges elterjedésével vezettek eredményre. Ma Olaszországban általános a kettősnyelvűség. Hivatalos helyeken, a tömegkommunikációban, oktatásban stb. az olasz köznyelvet használják, családi körben, szűkebb közösségekben pedig a tartomány eredeti dialektusát, bár a fiatal generáció körében már kevéssé gyakori a dialektusok használata (vö. pl. De Mauro 1987).

A technikának az információs kanálisok kiszélesedéséhez, az egyének mobilitásához vezető fejlődése kedvezett a hivatalos nyelvek elterjedésének, megerősödésének és ugyanakkor a kisebb nyelvi szigetek (dialektus, kisebbségi nyelv) felmorzsolódásához vezetett. A rádió, televízió műsoranyaga, a napi sajtó és a nyomtatott könyvek előállítása és szolgáltatása bonyolult, lassú folyamat volt. Nem lehetett arra gondolni, hogy kis csoportok felszerelés, bonyolult szakismeret és pénz hiányában saját anyagot adjanak ki, ezért a központi támogatású, hivatalos állami nyelven megjelent anyagokhoz lehetett hozzájutni. Ez volt az objektív háttere a kis lélekszámú csoportok nyelvének a háttérbe szorulásának. A további technikai fejlődés viszont új helyzetet állított elő. A számítógép-szoftverek elterjedése leegyszerűsítette a nyomtatott szövegek előállítását és sokszorosítását, a videotechnika fejlődése viszont új helyzetet állított elő. Az írott és audiovizuális anyagok a kisebbségek, a nemzetiségek nyelvén is megjelenhetnek, egynyelvű vagy többnyelvű formában. A gondos és megfelelő nyelvi ismerettel szerkesztett anyagokba beépülhetnek az anyaországban (ahol van ilyen) végbement nyelvfejlődés eredményeként előállt nyelvváltozások, így a területileg elszakadt csoportok gyakran az élő beszélt nyelvet használják, nem az általuk konzervált nyelvi változatot, mint az a történelem során sokszor megtörtént. Természetesen vitatható, melyik a helyes álláspont e kérdésben. Élő példa a cigány nyelv helyzete. A magyarországi cigány csoportok nyelve sem egységes. Nagy részük magyarul beszél, egy részük oláh-cigányul (lováriul), egy részük beásul. A beás a román nyelv több mint száz évvel ezelőtti változata, a beás csoportok saját nyelvüknek tekintik, mások vitatják önálló nyelvvé nyilvánításának szükségességét, azzal az indokkal, hogy a beás tulajdonképpen román, illetve a román egy változata (vö. pl. Forray 2000). A megoldás ilyen esetekben legtöbbször nem nyelvészeti, hanem politikai megfontolásokból születik.

Az információs hálózatok (rádió, tv, Internet) mai teljesítménye mellett helytől függetlenné vált, hogy valaki milyen nyelven tart kapcsolatot a világ eseményeivel, a nagy számú műsorszóró kanális melyik kulturális, szórakoztató anyagát választja. A nyelvi sokszínűség visszaszorulásának tendenciáját többirányú tudatos tevékenységgel lehet megállítani, és talán visszafordítani. Mindenekelőtt az emberi tudatban kell tisztázni, hogy a világ soknyelvűsége a humán kultúra nagy értéke. A soknyelvűség megőrzéséhez biztosítani kell a szükséges anyagi fedezetet, szervezeti lehetőségeket. A tömegekben fel kell kelteni az igényt a többnyelvűség iránt. Részben a ma rendelkezésre álló modern nyelvoktatási módszerek, az élő idegen nyelvekkel való folyamatos kapcsolattartás lehetősége, új perspektívát nyitnak az idegen nyelvek elsajátítására. Másrészről a most kibontakozó társadalmi-politikai átalakulásban, az Európai Unió kibővítésével, a régiók szerepének helyreállításával soknemzetiségű, soknyelvű gazdasági-kulturális gócok alakulnak ki, amelyekben több nyelv együttes használatával lehet megtalálni az egyén boldogulásának lehetőségeit. A szabad munkavállalás, tanulás lehetősége, az emberek mobilitása előrevetíti, hogy a családok szerkezetét tekintve tovább növekszik a vegyes házasságok aránya, tehát a családokon belül növekszik a többnyelvűség. (Bartha 1999) Ma még nagyrészt hiányoznak azok az anyagok, amelyek segítenék az együtt élő népcsoportok történelmi, kulturális, gazdasági és nyelvi hagyományainak több nyelven való megtalálhatóságát, megismerését. Az új szellemű államszövetségek egyik fő feladata a nyelvi, kulturális egyenjogúság biztosítása és megvalósítása. A fentebb idézett két európai szövetség (Alpok-Adria Munkaközösség, Európai Unió) alapokmányai, a különböző határozatok mind ebben a szemléletben születtek. A kérdés az, hogyan sikerül a jó elképzeléseket megvalósítani, és azok feltételét biztosítani.

Az angol nyelvi imperializációt sokan a technikai globalizáció természetes, egyesek elháríthatatlan következményének tartják. A fejlődés újabb eredményei általában a fejlettebb országokban jelennek meg elsőnek és onnan terjednek el. Az új tárgyaknak, folyamatoknak a nyelvi megjelölése a feltaláló nyelvén történik meg először. Az esetek többségében a felfedezőknek is nagy gondot jelent új nómenklatúra bevezetése. A fizikusok például egymás után fedeznek fel új elemi részecskéket, s bizony fogytában a névvel való megkülönböztetés lehetősége, s ezért egy ilyen szorult helyzetben a színek neveit használták a felfedezett részecskék megkülönböztetésére (zöld, sárga, piros). A nyelvi megfeleltetést lexikonok, értelmező szótárak segítségével teszik egyértelművé. Az új átvitelének nyelvi tükröződése egy másik nyelvterületen többféle módon jöhet létre. Ilyen a kialakult idegen szavak, kifejezések átvétele lényegében változtatás nélkül, a jövevényszavak, a tükörfordítások, az egyéb szóképzések vagy új szavak megalkotása. A mai európai kultúra az előző kultúrák eredményeiből indulva alakult ki, azokból sokat átvett. Ez a beépülés megtörtént a nyelvben is. Az európai nyelvekben megtalálhatók az előző kultúrákból (görög, latin) átvett szavak. Ez természetesen olyan nagy nyelvekre is igaz, mint az angol, spanyol, német. A nyelvekben tehát az idegen szavak beépülése a kulturális örökség, a kulturális-gazdasági kapcsolatok természetes velejárója. A magyar nyelvbe az ipari fejlődés következtében jelentős mértékben épültek be a német szavak, kifejezések. A nyelvi önállóság megteremtéséhez meg kellett oldani az indokolatlan idegennyelv-használat kiküszöbölését. A tudatosan szervezett nyelvújító mozgalom végezte ezt az újító feladatot. Az intenzív kampány idején létrehozott, kitalált szavak nagy része fennmaradt, beépült a magyar nyelvbe, egy része pedig nem bizonyult életképesnek. Történelmi, kulturális és technológiai hagyományok következtében a magyar köznyelvben elterjedten fordultak elő német nyelvből származó mondatszerkezetek (germanizmusok). Ezeket a magyar nyelvtől és gondolkodástól idegen nyelvi fordulatokat tudatos nevelő ráhatással sikerült visszaszorítani (vö. pl. Frecskay 1912).

Az ipari fejlődéshez hasonló nyelvi hatást váltott ki a sport terjedése. Például az Angliából induló labdarúgás Európára borította teljes nyelvanyagát. Magyarországon is több évtizeden keresztül az angol nómenklatúra alkalmazása volt az általános, s csak néhány évtizede alakult ki a magyar megfelelő. Sok angol szót kiszorított a magyar (pl. back - hátvéd, corner - szöglet, half - fedezet), más szavak egymás mellett megmaradtak (football - futball/labdarúgás). Van olyan újabban keletkezett szó, amely nem a ma használatos magyar szóból származik, hanem az eredeti angolból: a foci, ez a játékos hangulatú szó a football szóból származtatható.

A tudományos-technikai robbanás következtében tömegesen jelennek meg a fejlődés új eredményei. A megjelenés sebességét és mennyiségét nem tudja követni a nyelv változása. Különösen gondot jelent a humán és reál (műszaki-természettudományos) műveltség egymástól való elszakadása. A szaporodó problémák megoldása lehetne, ha kialakulnának olyan munkacsoportok, amelyek összetételükben biztosítanák a többoldalú felkészültséget. Ilyen szerveződéseknek egyelőre sem a szemléleti, sem az anyagi feltételek nem kedveznek. A pályázati rendszerben például csak az utóbbi időben lelhető fel olyan irányú változás, amely a különböző területen dolgozó szakembereket a magyar nyelvfejlesztés problémáinak megoldására egyesíti.

Az új tudományos-technikai idegen nyelvű kifejezéseknek azt a részét, amelyek a szaktudományok területén használatosak, nem szükséges és nem is volna célszerű magyarral helyettesíteni, ezek használata a tudomány művelőinek belső ügye. Egyes szakemberek véleménye szerint a tudomány területén egy külön nemzetközi nyelv alakult ki, amely elkülönül valamennyi köznyelvtől, s ezért például ennek a tudományos nyelvnek a szóanyagát nem kell felvenni a köznyelvi szótárakba (vö. pl. Nencioni 1987, Lanzarone 1998). Ez a helyzet évszázadok óta fennáll. A hazai és nemzetközi tudományos életben elsősorban a görög és latin eredetű szavakat, kifejezéseket használják, napjainkban ez az angollal bővül folyamatosan. Jellemző, hogy a tudomány nyelve az évszázadok során egyfajta lingua franca volt: Európában a latin, majd a francia, napjainkban az angol tölti be ezt a szerepet. A latin általános használata mint a tudomány nyelve, kiküszöbölte a tudományos kifejezések nemzeti nyelven való használatának problémáját. Napjainkban a tudomány fejlődésével az angol nyelv zárkózik fel az internacionális tudományos érintkezés eszköztárában. Ez főleg az informatikára és a vele kapcsolatos területekre vonatkozik, de ilyen a kémia, a fizika területe is. Tudományos könyvekben és folyóiratokban elsősorban a nemzetközi szóhasználat figyelhető meg, a magyar köznyelvben a gyakran használt fogalmaknak legtöbbször magyar megfelelője jelenik meg. Hasonló a helyzet más tudományágakban is, például az orvosi nyelvben nem jártas beteg nem érti a kórházi zárójelentés szakmai szempontból pontos szövegét, a kiállító orvos magyarázata szükséges hozzá. Az elmúlt évszázad során a magyar nyelv fejlődésében (hasonlóan sok más nyelvéhez) egyes nemzetközi tudományos-technikai szavak beépültek a nyelvbe (molekula, ion, vírus stb.), mások magyar megfelelője szerepel a közhasználatban (nátrium-klorid/konyhasó, herpesz zoszter/övsömör, infekció/fertőzés stb.), tudományos szövegekben pedig az eredeti idegen (internacionális) szóhasználatot alkalmazzák általában még azokban az esetekben is, ahol létezik magyar megfelelő. Napjainkban elsősorban az informatika (és a vele kapcsolatos tudományos és alkalmazási területek), a reklám és a kereskedelem területén jelentkeznek a nyelvi elidegenülés érzését keltő problémák, talán azért, mert a mindennapi élethez ezek kapcsolódnak a legerőteljesebben. A fizika, kémia, biológia, orvostudomány, technikai tudományok haladnak a maguk kialakult nyelvhasználati útján. Ez a probléma régóta foglalkoztat nyelvészeket és szakembereket egyaránt. A megoldásra magyar példa lehet a már említett nyelvújítás. Az 1872-ben indított Magyar Nyelvőr című folyóirat célja volt a helyes magyar nyelvhasználat visszaállítása, a nyelvújítás szabályellenes szóalkotásainak visszaszorítása (Szarvas 1872). Számos nemzetközi példát is találhatunk bőven. Francia kezdeményezésre 1970-ben jött létre a Fonds International pour les Terminologies Romanes nemzetközi szervezet, amely első ülésén (Firenze 1972) a műszaki típusú neologizmusok és többnyelvű terminológiai szótárak készítésének kérdéskörével foglalkozott. Főként Franciaország ért el ebben a témában jelentős eredményeket az elmúlt évek során. (Nencioni 1987)

A tudományos-technikai fejlődés és a politikai határok felbomlása következtében kialakuló intenzív nemzetközi kapcsolatrendszer új helyzetet hozott létre az idegennyelv-használat területén. A klasszikus és reális értelmezés szerint az idegennyelv-tudás az adott nyelvben szóban és írásban való szabad és értelmes érintkezés képességét jelenti. Ugyancsak lényeges az a szemlélet, hogy az egyén műveltségének egyik fokmérője, hány idegen nyelvet beszél. Ezalatt az előbb említett szabad érintkezési készséget kell érteni, amit nyelvi kompetenciaként definiálnak.

A reklám területén elterjedt az a hiedelem, hogy az áru vagy szolgáltatás meghatározó értéke annak amerikai vagy idegen származása. Ehhez társul a reklámfeliratokban az angol vagy más idegen nyelv sokszor indokolatlan használata, amely azonban nem egyedüli magyar jelenség, hanem világtendencia. Az ilyen típusú idegennyelv-használat elterjedése következményeként a nyelvünk jövőjéért aggódók szükségesnek tartották a reklámok és üzletfeliratok nyelvi szabályozását. (Jellegzetes példa az utóbbi időben igen elterjedt PUB felirat, amely valamilyen szinten kiszorította az ugyancsak idegen eszpresszó, presszó feliratú cégtáblákat. Azért igaz az is, hogy a kocsma, illetve korcsma feliratok is újra megjelentek, jelezve újbóli felértékelődésüket. (2001. évi XCVI. törvény a reklámok és üzletfeliratok magyar nyelvű közzétételéről)

Kozma László — Fóris Ágota: Kultúra és nyelv a globalizációs folyamatban
Vissza az oldal tetejére

A szervezeti kultúra


A szervezeti kultúra elemeinek szempontjai:

1. A mindenkori jelen a hagyományokra (tárgyi emlékekre, szabályzatokra és a szájhagyományra) épül.
2. A tagok/alkalmazottak a hétköznapokban mintákra támaszkodnak, amelyeket a vezetőktől és a társaktól látnak. Ilyenek a viselkedésmódok, a normák, az értékek és más formális vagy informális eszközök. Kézenfekvő helyszínei a minták és a jó hangulat megismerésének a munkás hétköznapok mellett a különböző rendezvények, rendkívüli események.
3. A belső kommunikáció differenciáltan folyik a honlapok, e-mailek, levelezési listák rendszerét is felhasználva. A "ki-hogyan-mit” és "mit ne” tényezők meghatározása a tapasztalatokon alapul és nagyon fontos a szervezeti morál szempontjából.
4. A motivációs rendszer összetett és az alkalmazása teljes embert kíván. Jellemzője, hogy fokozatos, személyre szabott, tudatos, tanulás- és karrier lehetőséget teremtő, és – óriási hátrányként és előnyként is egyúttal - nélkülöz mindenféle fizetési kompenzációt. A motiváció alapja végezetül a teljesítmény értékelése (Gordon módszerrel, 360º értékeléssel vagy más módon).
5. Az évről évre változó vezetőség miatt kulcsszerep hárul a hatékony tudásátadásra. A delegálás, a vezetőválasztás és –képzés, az alapos dokumentáció és a megfelelő gondolkodásmód megismertetése mind fontos tényezők a hosszú folyamatban.
6. Nyilvánvalóan örömteli, tanuló szervezetekkel van dolgunk: A munka a kreativitásra, a nyitottságra, a stratégiai gondolkodásra, az alkalmazkodásra és az állandó fejlesztésre épül.

A szervezeti kultúra normák, értékek, gondolkodás- és magatartásmódok összessége, amely meghatározza a vállalat minden dolgozójának viselkedését és ezen keresztül a vállalat viselkedését is (Thommen, 1992). A szervezeti kultúra fogalmát professzor Schein (Massachusetts University) másképpen fogalmazta meg: Egy csoport kultúrája a közös alapvető feltételezések mintája, amelyeket a csoport közös - a külső környezethez való alkalmazkodás és a belső integráció során felmerülő - problémáinak megoldása során tanult. Ezek eléggé sikeresnek bizonyultak ahhoz, hogy érvényesnek tartsák őket és ezért meg is tanítsák az új tagokat, hogy mi a problémával kapcsolatos felfogás, gondolkodás és érzés helyes módja. (Schein, E. H., 1985) A kultúrával kapcsolatos mindennapi szóhasználat annak egy kritikus aspektusát emeli ki: azt, hogy a csoporton belül bizonyos dolgok, gondolatok közösek. Charles Handy négy alaptípust különböztetett meg: van szerepkultúra, feladatkultúra, hatalomkultúra és személykultúra. (Handy C., 1984) Carnall pedig úgy fogalmaz, hogy minden szervezeti kultúraformáció valójában választ jelenít meg két kérdésre: 1. hogyan viszonyul a szervezet a külső változásokhoz az alkalmazkodás és a túlélés érdekében, illetve 2. hogyan valósítja meg a belső integrációt? (Carnall, A. C., 1990).

Én a fentiektől eltérő módon definiálom a fogalmat. A szervezeti kultúra elemei: a hagyományok, a minták, a belső kommunikáció módja, a motivációs rendszer, a tudástranszfer és a szervezeti "tanulási képesség”.

A belső kommunikáció ideális esetben az effektív munka és a szervezeti integráció együttes eszköze. Számos csatornán folyhat, főleg a nagy méretű szervezetek esetében, mint pl. az országos diákegyesületek vagy a multinacionális vállalatok. Egy adott információhoz nem csak a megfelelő csatornát kell kiválasztani (honlap, hírlevél, e-mail), hanem a megfelelő információ-küldő személyt, a stílust és a megfelelő szöveget is. A jól bevált és elfogadott módszereknek kohéziós ereje van, de a rossz helyen (pl. több címzett felé is) elküldött, félreérthető tartalmú e-mailek hatványozottan káros hatást érnek el. Ellenben ha ügyes a vezetés, akkor üzeneteibe csempészve (vagy nyíltan felvállalva) a szervezeti filozófiát, hitvallást is kommunikálni tudja a beosztottak felé.

Az ösztönzés az emberi erőforrás menedzsment egyik nagyon fontos részterülete. Fő célja olyan ösztönzési politikának, stratégiának, gyakorlatnak és rendszereknek a kifejlesztése és alkalmazása, amelyek elősegítik az adott szervezet céljainak elérését a megfelelő emberek megszerzése, megtartása és motiválása által (Armstrong, M.-H. Murlis, 1991). E fő célok mellett az ösztönzésmenedzsment további céljai, hogy ösztönözze a dolgozókat a munkaidő ledolgozására, a szaktudás és a képességek fejlesztésére, a rugalmas munkavégzésre, az előléptetésre való törekvésre és a szervezet eredményéhez való minél nagyobb hozzájárulásra (Poór, J., 1996). A motivációs elméletek többsége közismert: Időrendben haladva: a taylori tudományos menedzsment, az emberi kapcsolatok elmélete, a Maslow és Herzberg-féle szükségletelméletek, McGregor X és Y elmélete, az elváráselmélet és az igazságosságelmélet mindegyike felhasználható bizonyos mértékig az ösztönzés megalapozásához. Ám egyik sem korlátlan érvényű, így felállítható egy új, sajátos motivációs rendszer.

A jó vezető egyik képessége a hatékony motiválás. Igen összetett dologról van szó, ami fokozatos, személyre szabott és tudatos kell legyen. Az apró dicséreteket követheti a komolyabb elismerés, akár egy nyilvános értekezleten, akár a fizetési borítékban, de mindegyik esetben konkrétan megindokolva! Csak így lesz képes az alkalmazott a jutalmat visszacsatolni a jó teljesítményéhez, amit aztán majd szeretne újra megismételni. Mindenkinél viszont más hatásos. A személyes beszélgetések, az empátia segíthet kitapogatni, kinél milyen jutalmazási forma az eredményes. Az információk begyűjtése után aztán a vezetőnek tudatosan kell figyelnie az ösztönzés folyamatosságára és indokoltságára. A konkrét eszközök közül kiemelkedik a dicséret, a személyes elismerés. A kiérdemelt vállveregetés, amit a munkatársak is látnak, nem is forintosítható öröm forrása lehet. Az egyéni értékelés módszertanához több segítség is rendelkezésre áll. Ilyen a Gordon-módszer (Gordon T., 1977), amely az én-üzenetek megfogalmazásával és a tárgyszerű, személyeskedés-mentes visszajelzésekkel apellál, de ilyen lehet a célközpontú vezetés (Management by Objectives), a teljesítménymenedzsment vagy a 360º értékelés komplex metodikája is.

Egy dolog viszont nagyon fontos. A pénz mint motiváló tényező nem szerepel a diákszervezetek életében, így a vezetőknek nélkülözniük kell eszköztárukból. Ennek következtében a tehetséges fiatalok olyan ösztönös ön- és "beosztott”-motiváló módszertant sajátítanak el, ami a későbbi munkájukban az önállóságukat és önismeretüket erősíti. Bátran jelentem ki, hogy az ideális munkahelyen a pénz csak másodlagos vagy harmadlagos ösztönző tényező.

A diákszervezetek életében gyorsan változik a vezetőség, ezért kulcskérdés a hatékony tudásátadás. A helyzetfüggő vezetés utolsó lépései közé tartozik a feladatok és a felelősség delegálása. Ennek elsajátítása az első lépés a tudásátadás rögös útján. Jó szemmel észre kell aztán venni a vezetői képességekkel megáldott fiatalokat, és képezni kell őket, hogy felkészülten vehessék át a stafétabotot. A tranzicióban sokat segítenek a folyamatok írásos dokumentációi, mert általuk az összefüggések könnyebben értelmezhetővé válnak. A tudásátadás legfontosabb eleme végül a gondolkodásmód megtanítása. Ha a leendő vezető rendszerben tud gondolkodni, meglátja az összefüggéseket, az okokat-okozatokat, a stratégiai szándékot egy-egy lépés mögött, akkor már készen áll arra, hogy önállóan vállaljon felelősséget és tovább vigye a szervezeti kultúra értékeit.

A számos fent taglalt elméleti vonatkozás mellett van egy olyan megjelenési formája a szervezeti kultúrának, ami konkrétan is megvizsgálható. Aki egy hatékony diákszervezeti vezetői értekezleten részt vesz, annak számára érthetővé válnak az értékek, amelyeket a jövő vezető generációi képviselnek és teremtenek. Számukra természetes lesz leendő munkahelyükön, hogy ha értelmetlen szócséplés folyik egy megbeszélésen, akkor hogyan tereljék vissza a témát a fő mederbe. Természetes lesz, hogy egy értekezlet alapos előkészületet igényel – elsősorban a levezetőtől. Továbbá nem lesz kérdéses az sem, hogy az ülés emlékeztetőjét mindenki megkapja másnap e-mailben, és így tovább.

Olyan készségeket, képességeket és ismereteket tanulnak ezek a tehetséges diákok, amelyeket a hagyományos egyetemi képzés nem biztosít. A tapasztalatok pedig azt mutatják, hogy munkahelyükön nagyon jól megállják a helyüket, és aktív formálói a szervezeti kultúrának, amely ideális esetben talán egy nagy családra hasonlít. Az alapérzés a szeret és egymásrautaltság. Az alapszituáció a változatos, kegyetlen külvilág és a védett belső kapcsolatrendszer. A vezérlő alapelv pedig a hatékony irányítás és a tanulási lehetőség mindenki számára.

A fiatal felnőttek látva és elsajátítva a jó módszereket, későbbi életükben és a munkahelyükön is "kábítószerként” keresik vagy követelik meg azokat. Következtetésképpen megállapíthatjuk, hogy a jó minta tanulható és tanítható. Az Európai Unió fiatal tagjaként pedig csak abban bízhatunk, hogy egyre többen fogják megismerni a titok nyitját...

Bodor Márton: Az erős szervezeti kultúra titka
Vissza az oldal tetejére

Kultúra és civilizáció


A tudományos közhelyek közé tartozik, hogy a kultúrának nincs egységesen elfogadott meghatározása, hanem igen sokféle van forgalomban. Ismeretes, sőt szinte már legendássá vált Kroeber és Kluckhohn könyve, amelyben 165 darab definíciót gyűjtöttek össze, és azóta is sok új született. Pedig a helyzet nem annyira katasztrofális. A definíciók korántsem annyira diffúzak. Szerkezetük ugyanolyan, mint a mondaté. Négy elem szerepel mindegyikben. (1) Az "alany", vagyis az ember és az emberek csoportjai, közösségei. (2) Az "állítmány", vagyis az emberek tárgyi tevékenysége. (3) A "tárgy", vagyis ami a tevékenység által létrejön, éspedig (a) anyagi tárgy, (b) társadalmi szerveződés, csoport, intézmény, (c) szellemi tárgy, nyelv, ismeret, tudomány, művészet, vallás. És végül (4) mindezek rendszert alkotnak, mint a nyelvben a mondat. Ez a rendszer a társadalom, a kultúra és a civilizáció.

Minden kultúradefiníció beilleszthető ebbe a rendszerbe. Áttételesen azok is, amelyek mintegy felülnézetben fogják össze az egészet. Közülük csak négyet idézek. Jurij Lotmant, aki szerint a kultúra egyenlő a nem genetikus információval. Erdei Ferencet, aki szerint a kultúra azon eljárások összessége, amelyek elviselhetővé teszik az életet. Hegelt, aki szerint a kultúra az embernek az a képessége, amellyel az egyest alá tudja rendelni az általánosnak. És végül, de igazán nem utoljára (mert van benne valami végső igazság) Sir Roy Shaw-t, aki szerint ha valaki valamit tesz (if anybody does anything) az már kultúra.

Külön ki kell itt emelnünk a kulcsfogalmat, a tárgyat, amelyet a kultúra terminusának elemzésében objektumra és objektivációra kell szétbontanunk. Az objektum maga a nyers tárgy, úgy ahogy a természet adja. Az objektiváció viszont a tárgy, ahogy az ember a maga használatára és képére átformálja. Fogalmába egyaránt beletartozik az ember által megformált tárgy, a társas közösség, az intézmény, a szokás, a nyelv, a szimbólumok rendszere, az érték, a hír, az ismeret, a tudás, az esztétikum, a hit, a vallás.

Nálunk úgy látszik, mintha az objektiváció eleve lukácsista fogalom lenne, mivel maga Lukács György bőségesen használta. Márkus György azonban kimutatta, hogy a fogalom története Herderig megy vissza, ő használta először az ember által teremtett világ értelmében, vele jelölve meg mindazt, ami az ember életmódját az állati léttől megkülönbözteti. Ebből a gondolatkörből ered Marx termelés-fogalma is - ahogy Márkus mondja: "termelés-paradigmája" -, csakúgy Wilhelm Diltheynél a kultúra, mint az "élet objektivációja", amelybe mintegy "bele vagyunk merítve", és ezáltal vagyunk tagjai az emberi közösségnek. És ugyanez jelenik meg például Richard Rorty igazság-elméletében: a "világ odakint van", az "igazság" viszont mibennünk, azokban a mondatokban, amelyeket az ember a világról alkot; nem felismerjük, hanem létrehozzuk. Ez az ember világa. És ugyanezt jelenti József Attilánál az "emberi mű", amely búg mibennünk, mint a mélyhegedű.

Következzenek ezután a saját definícióim, amelyek véleményem szerint mindezeket tartalmazzák, és összefüggő, logikus sort alkotnak:

A társadalom az ember és ember, ember és közösség viszonya, amit az objektiváció közvetít.

A kultúra az ember viszonya az objektivációkhoz, vagyis az "emberi műhöz", az ember által teremtett, megformált világhoz.

A civilizáció az objektivációk összessége, amelyeket az ember alkotott, és ami az emberi tevékenység és az emberi közösségek alapjául szolgál.

A kultúra, a társadalom és a civilizáció fogalmának tartalma és terjedelme voltaképpen azonos, csak más-más oldalról nézve. A valóságban az emberi élet különböző szférái oszthatatlanul együtt jelennek meg, csak az emberi absztrakció bontja szét őket. A gondolkodás számára a szétválasztás szükséges, de össze is kell tudnunk őket rakni.

Ráadásul ezek a fogalmak úgy vannak összeszerkesztve nyelvünk "szemiotikai univerzumában", hogy kölcsönösen átfedik egymást. A társadalmat "szférákra" szokták osztani, megkülönböztetve legalább hármat (gazdasági, a társas, szellemi-szimbolikus szféra), esetleg - mint Talcott Parsons - a társas viszonyoktól különbözve a politikát, négyet. Így a gazdaságnak is megvan e három oldala, Pierre Bourdieu nyomán például a tőkének is három formáját különböztetjük meg. A kultúrának pedig nyilvánvalóan három ágazata van: az anyagi, a társadalmi (plusz esetleg különválasztva a politikai) és a szellemi kultúra.

A civilizáció hagyományos angol és francia fogalma

Elias is ezt vallja. Könyve szerint (A civilizáció folyamata) a civilizáció fogalmában a "nyugat öntudata" fejeződik ki, a nyugati ember benne foglalja össze "a nyugat és az emberiség haladása felett érzett büszkeséget". Olyan viselkedés, amely az utóbbi évezred európai emberét elválasztja a nem-európaitól.

A klasszikus marxizmus is ezt a civilizáció fogalmat használta. Engels a terminust Lewis Henry Morgantól vette, aki két társadalmi állapotot különböztetett meg: az "őstársadalmat" (vadság és barbárság), és a civilizációt. Engels szerint a civilizáció egyenlő az osztálytársadalommal is.

A civilizáció német fogalma

A német értelmezés más formában, máig ható érvénnyel választja külön a civilizációt és a kultúrát. A civilizáció inkább külső formákat, a kultúra inkább belső értékeket jelöl. Így jelenik meg Kantnál is. Amikor tehát megkülönböztetjük a kultúrát a civilizációtól, a német értelmezést ismerjük el jogosnak.

A német fogalom szerint a civilizáció nem feltétlenül jár együtt a kultúrával, a kultúra pedig a civilizációval. A civilizáció haszonélvezői (a gazdag népek és a gazdag rétegek) nem mindig jeleskedtek és jeleskednek a kultúrában, a kultúra nagyjai pedig sokszor szűkölködnek a civilizáció javaiban. A német értelmezés szélsőséges változatát képviseli Oswald Spengler, aki a kultúrák leszálló ágát, elöregedett szakaszát nevezte civilizációnak.

A civilizáció modern amerikai-angol fogalma

Az újabb angolszász irodalomban a civilizáció a civil társadalommal kapcsolódik össze. Ez összefügg egy másik nyelvi problémával. Német nyelven a Bürger szónak egyetemes értelme van, nem csupán a gazdag embert (burzsoát) jelent, hanem általában a modern társadalom városi emberét. A francia nyelv viszont különválasztja őket a bourgeois és a citoyen kettősségében. Az angol terminológia az elsőre átvette a francia kifejezést (a bourgeois szót angolul is használják), a másodikra pedig a civil szót használják.

A civil társadalom legáltalánosabb leírása azt mondja ki, hogy minden, ami a modern társadalomban a család és az establishment (a politikai-gazdasági szervezet) között terül el. A társadalomnak ugyanis van egy szinte biológiai szintje, amelyet Veres Péter emberi tenyészetnek nevezett. A civilizáció első szakasza e fölé emelte az establishment (a politikai hatalom és az üzleti szerkezet) mind hatalmasabb építményeit. Közöttük csak egy vékony réteg maradt. Az újkori fejlődés azonban - miközben az establishment terjedelme és hatalma is megsokszorozódott - mind szélesebb és szervesebb lehetőséget nyújtott a civil társadalomnak. Olyannyira, hogy előbb mintegy csak közéjük ékelődött, de ma meghatározó elemét alkotja az egész szerkezetnek. És vannak, akik szerint rajta múlik a jövő demokratikus, "polgári" fejlődése.

Ebben az értelemben tehát a civilizáció az ember társadalom, gazdaság, kultúra, technika olyan fejlődését jelenti, amely a társadalom hármas szerkezetében mind nagyobb szerepet hagy meg a civilitásnak.

Egyes szám és többes szám

Tudnunk kell azonban, hogy a maga általánosságában mindhárom fogalom absztrakció. Nincs társadalom általában, a valóságban csak társadalmak vannak. A világtársadalom, de már a nemzeti társadalom is absztrakció. Nincs kultúra általában, a valóságban csak kultúrák vannak. A kultúra egyetemes fogalma absztrakció. Nincs civilizáció általában, a valóságban csak civilizációk vannak. A civilizáció általános fogalma absztrakció.

Az ellentmondások

A keretfogalmakat jól elrendezhetjük, de tudnunk kell, hogy a valóságban mindez kegyetlen ellentmondásokkal van telve. Voltaképpen arra valók, hogy az emberi létezés nagy ellentmondásait keretbe foglalják. Hadd soroljak fel - kifejtés nélkül - néhány alapvető ellentmondást, a legfontosabbak közül!

- Az anyagi és a szellemi kultúra ellentéte (amely német nyelven a kultúra és a civilizáció ellentétében jelenik meg).

- A "tenyészet", a civil társadalom és az establishment ellentéte.

- A barbárság és a civilizáció ellentéte.

- Az egyes regionális civilizációk ellentéte (ahogy többek között Samuel P. Huntington kifejtette).

- Az "objektív" és a "szubjektív" kultúra ellentéte. (Simmel megkülönböztetése. Objektív kultúra az, amely valamely társadalomban vagy társadalmi körben egyáltalán létezik. Szubjektív kultúra az, amit használnak belőle.)

- És végül a legfontosabb az anyagi javak, a kultúra, a civilizáció, az anyagi, társadalmi és szellemi tőke birtoklása, és a belőle való kirekesztés ellentéte.

Amióta van emberi társadalom, ezekkel a kérdésekkel vívódik. Ezek látószögéből kell vizsgálnunk a globalizációt is.

Vitányi Iván: A civilizáció és a kultúra paradigmái
Vissza az oldal tetejére

Szervezeti kultúra és tudásmenedzsment


A vállalatok életében egyre fontosabbá válik a tudástőke, mely köszönhető egyrészt annak, hogy napjainkban a fejlett nemzetgazdaságokban inkább a tudás-intenzív szektorok (technológia- és információ-intenzív iparágak) dominálnak, és egyre inkább háttérbe szorul a hagyományos, materiális jellegű termelő szektor.

Másrészt pedig a humántőke beruházások költségei nagymértékben növekednek, harmadrészt pedig az emberi erőforrások kihasználása egyaránt hozzájárulnak a hatékonyság javításához, költségek csökkentéséhez.

Robert Fogel amerikai közgazdász szerint manapság egyre inkább a szellemi termelés veszi át a terepet, miközben a közgazdaságtudomány legfontosabb felismeréseinek jelentős része viszont túlnyomórészt manufaktúrákra, azaz a fizikai termelésre vonatkozik.

Fogel kritikája óta sok új szakkifejezés honosodott meg hazánkban, melyek azt jelzik, a tanulás és a tudás egyre inkább bevonul a szakmai köztudatba. Néhány ezek közül:
­ Tudás-intenzív szervezetek, mint újszerű vezetési és szervezési filozófiát igénylő vállalatok.
­ A szervezeti tanulás, mint a szervezeti változási folyamatok újszerű megközelítési módja.
­ A szervezetek tudás alapú felfogása, mint egy olyan elméleti megközelítés, ami újszerű válaszokat ad a szervezetelmélet problémakörére (szervezetek célja, sajátosságai, piaca, egyén és szervezet kapcsolata, szervezetek közötti viszony).

Vissza az oldal tetejére

A tudásalapú gazdaság

A tudásalapú gazdaság optimális működtetése


Minden ország eredményességének egyik eszköze a gazdaság teljesítőképessége, az ehhez járuló oktatás, képzés. A népesség számára az oktatási rendszer és az alkalmazási terep, a gazdaság biztosítja a megfelelő tudás megszerzését. Az oktatás lényegében megszületésétől kezdve a tudás, a társadalmi tudás, a tudás társadalma érdekében működik.[1] Ez történik a tudás termelésének más, pl. vállalati színterein is. A tudás körülhatárolható ismeretek, értékek és összekapcsolható információk különböző, folyton változó keveréke. Szakértelem, ami keretet ad új ismeretek, tapasztalatok elsajátításához és értékeléséhez, amely a tudással rendelkezőkben keletkezik és hasznosul. A szervezetek ezt nemcsak alkalmazottaikban birtokolják, hanem a szervezeti rutin részeként eljárásaikban alkalmazzák.[2] Az oktatás tudatossága, felelőssége, a minőségi oktatás, képzés rendelkezésére álló eszközök tekintetében azonban korszakonként egyenetlen helyzetbe juthat. Az oktatás és képzés a jövőbeni teljesítményeket alapvetően befolyásolja, ezt a tényt azonban a gazdaság változtatásai, eredményessége érdekében tett különböző intézkedések gyakran elfedik. Az emberi erőforrás, az emberi tőke hangsúlyos megjelenése új megközelítésre késztette a tudást értékelőket. Az emberi tőke szerepe a gazdasági növekedésben folyamatosan összetett elemzések tárgya.

Az immateriális vagyon[3], közte a szellemi vagyon, a tudás, a tapasztalat felértékelődése mögött számos gazdasági összefüggés mutatható ki, ezek közül kiemelünk néhányat:

– - a termelésben és fejlesztésben az erőforrások mind nagyobb koncentrációja történik. A piaci versenyben csak az a szervezet képes fennmaradni, kedvezőbb pozíciókat elérni, amely képes arra, hogy a rendelkezésre álló tudást a leghatékonyabban használja fel,

– az eredményes és hatékony gazdálkodáshoz szükséges erőforrások, közte különösen a tudás megszerzése, megtartása és fejlesztése jelentős terhet jelent, ezért a tudás, mint befektetés hatékonysága, igénybevétele gazdaságossági oldalról is értékelendő,

– az innovációs folyamatokban megjelenő új, más tudások birtoklása és alkalmazásképessége. A tudás hatékonyságának növelése nemcsak, hogy a növekedés elsőrendű forrásává válik, hanem gyakran ennek szükséges kompenzálnia más gazdasági tényezők forrásainak viszonylagos – vagy abszolút értelemben vett –beszűkülését.

Amikor a gazdasági szervezetek eredményességét vizsgáljuk, egyre inkább előtérbe kerülnek azok a folyamatjellemzők, amelyek a piacképes működés, az ésszerű tőkeszerkezet, a tudatos eszközgazdálkodás és az emberi erőforrások megfelelő kezelése körében tarthatók számon.[4] A szervezetek a képességallokáció színterei[5] és amikor ez képességallokáció/erőforrás kezelés rutinos piacépítő munkával és a jövedelem visszaforgatásával párosul, ez azt jelenti, hogy a szervezet sikere végső soron a vállalat alkalmazottainak közös munkája és a menedzsment kvalitásának függvénye.

Elemezve az emberi problémamegoldás folyamatát, jellemzően nem előre beprogramozott problémamegoldó algoritmusok dolgoznak bennünk. Bár a probléma- és feladatmegoldás egyes részei megismerhetőek, megoldásukra különböző technikák szolgálnak, személyesen az akut szituációnak megfelelő, kisebb tudáselemek integrálódnak és ezeken át kerülünk közelebb a megoldáshoz, döntéshez.

Vannak tapasztalati tudáselemek, ökölszabályok, heurisztikák. Ezek a tudáselemek gyakran tudásmintaként szerepelnek. Többségében azonban szerkezettel rendelkező, tanulható tudáselemekkel van dolgunk, amelyek tanulási folyamatokban rögződnek. A feladatmegoldó ember, szervezet adott helyzetben a szituációhoz „illeszthető” tudáselemek mozgósításával közeledik a megoldáshoz. Az úgynevezett tudásalapú rendszerek is így dolgoznak. Jellemző változás, hogy a szakértő-rendszerek megnevezés, mivel sok félreértésre adott okot, igényes szakmai körökben ma már alig használatos.

A tudásalapú rendszerépítési technika még a hatvanas években indult mesterséges intelligencia kutatások során keletkezett. Annak felismerése nyomán, hogy egy program „erőssége” intelligenciája lényegében attól függ, hogy mennyi és milyen magasan kvalifikált ismeretanyag (tudás) van beépítve. Egy tudásalapú rendszer úgy működik, hogy a feladatmegoldás során a következtető a tudásbázisból kiválasztja az adott szituációhoz illeszthető ismeretrészt (következtetési szabályt, frame-et, stb.) és végrehajtja azt (új szituációt állítva elő), amely után a folyamat ismétlődik (1. ábra). A folyamathoz szükséges a tárgyköri szakértők, tudásszakértők tudása. Ők elemzések, interjúk segítségével tudják megfogalmaz(tat)ni, elemez(tet)ni, rendszerbe állítani majd számítógépes hálózaton rögzíteni a szükséges ismeretanyagot.

A tudásalapú rendszereket más rendszerszerkesztési, -végrehajtási és –fejlesztési szemlélet jellemzi.[6] A tudásalapú rendszerek kiépítésében a nyolcvanas évektől kezdve nagy segítséget nyújtottak a fejlesztő-kutató rendszerek, az úgynevezett shellek. Ezek üres, kitöltetlen tudásbázisokkal, a felhasználóval történő párbeszéd megvalósítását támogató, magyarázat-generáló, valamint megfelelő rendszerépítő komponenssel rendelkeznek. Az első tudásbázis kezdeményezések prototípus-centrikus, technológia-vezérelt rendszerépítési szemlélettel készültek. Ezek jellemzője volt, hogy adott shellhez kerestek feladatokat. Ez számos kudarchoz vezetett.[7] A mai tudásbázis gyakorlat a feladat sokoldalú, alapos megismerését kezdeményezi, ezzel megteremti, hogy milyen szoftvereszközökkel (például melyik shellel és adatbázis-kezelővel) érdemes azt megvalósítani. A hetvenes évektől a nyugati vállalatelemzési gyakorlatban előtérbe kerültek a komplex üzletági elemzések. Ezek megállapításainak összegzése adta a stratégiai diagnózis legjellemzőbb megállapításait. Hazánkban is, mint másutt, az orvostudományban és az oktatásban jelentek meg először tudásalapú (szakértő) rendszerfejlesztések. Ilyen stratégiai jellegű elemzések körébe tartozott az adaptív szakképzés kutatása, majd bevezetése. A tudásalapú megközelítés jellemezte az ember és minőség és a képzés bizonyos területeinek (pl. a tantervelemzések) kutatását. A nyolcvanas években több mint húsz magyar vállalatnál folytak ilyen alapú vizsgálatok (Oligofol-modell).[8] A korábbi hazai tudásalapú rendszerek projektjei számos, mára szóló tanulságot hordtak és több területen alapul szolgáltak újabb eljárások számára. Stratégiai szinten a legtöbb iparágban és az oktatásban, képzésben is a legnagyobb hozzáadott értéket szolgáltató folyamat hatékonyságán mérik a tudásmenedzsment bevezetésének megtérülését. Ma ennek jegyében foglalkozunk a tudástranszferrel is[9], valamint követhetjük a humánerőforrás-tanácsadó cégek ilyen irányú gyakorlatát, amely hazánkban is szervezetten történik.

A piaci eredményesség feltétele a termék/piac szintű versenyképesség felismerése és az erre való felkészülés. Az egyes országok oktatási, képzési rendszerei, mint a tudás termelésének színterei, különböző módon szolgálják a gazdaságok tudásának megalapozását, fejlesztését. A korábbi tervgazdaság immateriális vagyonkezelése és a tudásfelhasználása különösebb kihívásokat nem jelentett, a piaci környezetben azonban újfajta értékhordozók jelentek meg. Ezek az oktatásban, képzésben is éreztetik hatásukat.

Az ember ismerete, tudása, tapasztalatai meghatározóak az eredményességben. Az emberhez kapcsolható tudás érvényesítése a szervezetben az „emberi tőke” hasznosítási igyekezetével függ össze. A tudással rendelkező ember megnevezése általában fedi az „emberi tőke” fogalmát, amely egyben emberi tényező is. Az emberi tőke sajátos társadalmi-gazdasági szerepe az 1950-es években fogalmazódott meg. A témáról számos meghatározó munka született és születik. Az emberi szellemi tőke befektetését, alkalmazását, ennek értékelését a tőkeértékelés oldaláról közelítjük meg.[10] A szellemi tőke: az immateriális javak közé tartozik. Értékének mérésére elégtelenek a hagyományos pénzügyi mutatók és könyvvizsgáló módszerek. Ezért a szervezetek tanácsadói, elemzői és maguk a szervezeti menedzsmentek is egyre több nem pénzügyi mutatót alkalmaznak, ezért gyorsan terjednek a pénzügyi és nem pénzügyi mutatókat integráló menedzsmenttechnikák, a score-cardok.

Az emberi tudás mérésére több eljárás is alkalmazható. A szervezeti mérlegekben azonban nem kis gondot okoz, hogyan jelenjen meg a személyzet tudása, a vállalati kultúra, a kompetenciák, a know-how, a vevők, a konkurencia, a piacok ismerete, a licencekben megtestesülő érték. A tudástőke mérése bonyolult. Több módszertan is született, közte a számviteli alapokból megteremtett mutatórendszer a tudás értékelésére. A másik megközelítés a nemcsak számviteli mutatókat figyelembe vevő irányzat (a Kaplan és Norton elméletéből kialakult menedzsmenttechnika), a balanced score cardok (BSC) használata.

A BSC, a „kiegyenlített mutatószámok rendszere” a pénzügyi adatokon kívül három másik, egyenlő súlyú dimenziót figyel:

– a működési folyamatokat,

– a vevői oldalt és a piaci kapcsolatokat, valamint

– a humán tőkét, ebben az egyének és a szervezet innovativitását, a tanulási és alkalmazkodóképességet, azaz a szervezeti tanulást, a felhalmozott tudást és a know-how-t.

E megközelítés alapja a láthatatlan eszközöket is értékelő mérleget alkotó Svelby, Karl Erik intangible assets monitor (IAM) módszere, az intellektuális-tőke (intellactual capital-ICAP) és a cambridge-i Knowledge Associates Ltd. know-net módszere.

A szervezetek „tudásalkalmazása”, annak mérése, mint az eredményesség egyik feltétele, a globális gazdaságban fontos helyen van. Az oktatás és a képzett ember kapcsolata régtől ismert tény. Az alkalmazásképes tudás igénye erőteljes akkor, amikor az országok teljesítményeiről szólunk. Az EU miniszteri tanácsa 2000-ben 35 tételes „menüt” állított össze a tagországok minősítésére. Ezekből újabb változat készült, amelynek célja a tagállamoknak a tudásalapú gazdaság fejlesztésében elért eredményeit fogják mérni. Ezek a következők:

– az egy főre jutó reál GDP vásárlóerő-paritás,

– változatlan áron számolt GDP növekedés,

– a férfiak és nők foglalkoztatási rátája,

– az 55-64 éves korosztály foglalkoztatási aránya, a K+F kiadások a GDP százalékában,

– Internet hozzáféréssel rendelkezők aránya,

– Információtechnológiai kiadások a GDP százalékában,

– Hálózati szolgáltatások árai, a telekommunikációs szektor árai,

– 1 kWh áram fogyasztói ára (adók nélkül),

– üzleti beruházások a GDP százalékában,

– tőzsdei forrású tőke a GDP százalékában,

– tartósan munkanélküliek aránya,

– a szakképzésből vagy továbbtanulásból kimaradó fiatalok aránya [11].

A tudásalapú társadalom nem képzelhető el intelligens integrált rendszerek nélkül. A fejlesztésekben egyre inkább a speciális tudások érvényesülnek, ez magában rejti a rendszer- vagy integrátor tanácsadó szervezetek megjelenését. Ez a helyzet a szervezetektől új menedzselési magatartást igényel.[12] A versenyviszonyok és –mechanizmusok által működtetett piacon lévő gazdaság felértékeli a tudást, a humántőkét. Hazánkban tapasztalt szakemberekben nincs hiány, az intenzív kutató/fejlesztő munka lehetőségeit pedig minél jobban szükséges kihasználni az egyén és szervezet teljesítőképessége érdekében.

Krisztián Béla: Stratégiai feladat: a tudásalapú gazdaság optimális működtetése

[1] Machlup, F. Beruházás az emberi erőforrásokba és a produktív tudásba. In: Változások, váltások és válságok a gazdaságban. (Szerk. Schmidt Ádám-Kemenes Egon) Bp. KJK. 1982.

[2] Davenport, T. H.-Prusak, L. Tudásmenedzsment. Bp. Kossuth. 2001. 20 o.

[3] Osman Péter: Immateriális vagyon, szellemi vagyon. Vezetéstudomány. 1991. 9. 21 –22 o.

[4] Varsányi Judit: Tudáspiaci stratégiák. A menedzserképzés sikertényezői. Bp. Nemzeti Tankönyvkiadó. 1998. 15 o.

[5] Gáspár László: Bevezetés az emberi erőforrások elméletébe. Pécs. JPTE FEEFI. 1998.

[6] Gábor András (Szerk.): Szakértő rendszerek ’88. Bp.SZÁMALK. 1988.

[7] Davenport, T. H.-Prusak, L. Tudásmenedzsment. im. 97 o.

[8] Varsányi Judit: OLIGOFOL elemzés és akcióprogram a versenyképesség javítására. Bp. Esettanulmány. IPM-IVI. 1987 dec. Bp. MKKE. 1988 okt., uő: Tudáspiaci stratégiák. A menedzserképzés sikertényezői. Bp. Nemzeti Tankönyvkiadó. 1998. 50 és köv.o.

[9] Krisztián Béla: Tudástranszfer az emberi erőforrásokkal összefüggő feladatok eredményes megoldásáért. Humánpolitikai Szemle. 2000. 6. 29-42 o.

[10] Varsányi Judit: Tudáspiaci stratégiák. A menedzserképzés sikertényezői. Bp. Nemzeti Tankönyvkiadó. 1998. 16 o.

[11] A tudásalapú gazdaság mércéje (táblázat). Világgazdaság. 2001. március 13. 11 o.

[12] Poór József: A tanácsadás alapjai: múlt, jelen, jövő. In: Poór József (szerzőtársai): Menedzsment tanácsadási kézikönyv. Bp. KJK. 2000. 33-56 o. és a kötet egyéb tanulmányai.

Vissza az oldal tetejére

A kultúra mint a regionális gazdaság fejlődésének motorja


Konvencionális kultúraértelmezésünk fontos dimenziója a kulturális életminta vertikális (lentről felfelé mutató) érvényre jutása. A mai elitre már régóta nem jellemző a öröklődő feudális nemesség, és már rég nem származási alapon válik valaki az elit tagjává. A mai nyitott társadalomban szellemi elitről, illetve a teljesítményei alapján az elit osztályba kerülőről beszélhetünk (Bendixen 2003.)

Természetesen beszélhetünk életstílus-elitről is. Sokan gondolják, hogy ők a mérvadók, ezért számos követőjük akad, akik életmintájukat utánozni próbálják. Ez a megállapítás szakmailag eléggé általános, és természetesen nem zárja ki a szociális viszonyok egy fajta kritikáját sem. Napjaink egyik leggyakoribb dilemmája ezzel kapcsolatosan a pénz-elit dominanciája, amely olykor-olykor morálisan a kulturális közösségbe integrálódik.

Valamivel bonyolultabb a horizontális dimenzió. Itt ismét a régiónak korábban kifejtett nehézségeit kell megemlítenünk, többek közt azt a szituációt, amikor is kultúrát térbeli dimenzióba kell helyeznünk, jóllehet az eszméknek és elképzeléseknek ez nem szokványos nézőpontja. A horizontális dimenzió különböző szinteket jelöl térben, mégpedig a centrum és periféria kérdését. A centrumok a kultúrát meghatározó elit által székhelyül választott földrajzi helyeken alakultak ki. Ezeken a helyeken érvényesítette és demonstrálta hatalmi igényeit, amelyben felhasználta a művészetek közvetítő erejét ( mondjuk mint megbízó, mecénás, vagy műgyűjtő). A művészet minden korban a tulajdonos illetve az alapító hatalmának, jelentőségének demonstrálására szolgált (Da Costa Kaufmann)

Ilyen típusú székhelyek voltak a középkorban a kolostorok, az újkor kezdetén a várrendszerek, fejedelmi kastélyok, uradalmi birtokok. Köréjük koncentrikusan lassacskán csoportosultak a betelepülők. Az így kialakult települések viszonylag zárt egységet alkottak – és ezzel újra a régió fogalmához közeledünk! Az előbb említett korszakok hagytak azonban valamit a utókor kultúrájára, jobban mondva a kulturális objektumokra: mégpedig azt, hogy ezeket ma is irányadóként tartjuk számon, illetve csodás anyag a kulturális turizmus számára. A régmúlttól kapott kulturális örökség minden bizonnyal sokkal mélyebb hatással van jelenünkre mint azt valószínűleg gondoljuk.

A modell urbánus nézőpontból vizsgálja, hogy a központtól koncentrikusan távolodva csökken a kihasználtság intenzitása. Ez a modell szolgált mintául a nemzetgazdaságban a településszerkezet kialakításánál.

Majd 100 évvel később a geográfus Walter Christaller is megalkotta a maga elméletét, amelyet „a központi helyek rendszere"-ként ismerünk (Christaller), és amely Németországban ma is a regionális fejlesztési tervek alappillérét alkotja. Christaller elmélete bemutatja a metropolisok, közép- és kis méretű centrumok adott domborzati viszonyok között létrejövő elrendeződésének törvényszerűségét, szabályosságait.

Minden létező régió földrajzi és történelmi okból is kiállítja magáról eredetiségének okmányát, aminek következtében minden régiónak megvan a maga sajátos profilja, és így bázisul szolgálhat a térben ténylegesen lezajlott eseményeknek, valamint ezek sajátos jelenségeinek. Az utóbbi évtizedben kívülről, nem mindig előnyösen, egyre több politikai, gazdasági és kulturális hatás éri a régiókat. Már nem újdonság, hogy a város, mint urbánus központ nagy szívóerővel rendelkezik a vidékkel szemben. Eredetileg az volt a jellemző tendencia, hogy a jobbágyságból a szabad városok polgárságba menekültek. („A városi levegő szabaddá tesz!” – volt a törvényi jelmondat a középkorban.) Ma alapvetően az egyenlőtlenség érzékelhető a város fizető munkahelyei, és kulturális ellátottsága miatt a vidék és város között.

A gazdasági, szociális és kulturális lehetőségek centrumból a perifériába tartó irányultságát (amit egyébként globális dimenziókban is értelmezhetünk) már mélyen rögzítettük a tudatunkban, amit sokszínű élettapasztalat támaszt alá. Mégis manapság szükséges néhány javítást tenni a következő okokból:

1. A nagyvárosok a napi ellátási szükségleteit biztosító termékeket nemcsak a közvetlen környezetükből szerzik be, hanem (részben) nagyon távoli agrárvidékekről importálja.

2. A városhoz közeli intenzív (termelő) övbe (gyümölcs, zöldség, állati termékek előállítása folyik itt) egyre több városlakó települ ki, amely által e terület teljesen új arcát mutatja meg. A város környéki úgynevezett szalonna-övben lévő parasztfalvakból (= termelő falvak?) immár parasztok nélkül „csak" falvak lesznek. Ez a folyamat kevésbé érinti a várostól távolabb eső falvakat és a vidéki központokat. Mégis azt mondhatjuk, hogy a városi életvitel régóta már a régiókban is kialakult, és a vidéki és városi élet közti különbségek lassan alig láthatóak.

3. A nagyobb metropoliszok egymás közt különösen erős kulturális kapcsolatokat építettek ki. Olyan nagyvárosok, mint például Hamburg vagy München jelentősebb kulturális kapcsolatokat ápolnak New Yorkkal, Londonnal, Béccsel vagy Budapesttel, mint a német tartományokkal.

4. A kommunikációs rendszerek mai világméretű kiterjedésével sok szempontból csökkent a szakadék a város és vidék között. A különböző régióban élő emberek számára manapság ugyanúgy elérhetőek a személyes és szakmai fejlődés lehetőségeinek forrásai, mint a városiaknak (pl. az interneten keresztül).

5. Ma már nem lehetséges a nemzetgazdaságot úgy átrendezni, hogy eredeti agrártérségből ipari központot hozzanak létre, sőt egy ideje a szolgáltató szektor hatalmas ütemű fejlődésével ez teljesen kizárt.

Mindezekből, és még számos további komponensből elvileg arra következtethetünk, hogy a régiók a maguk kisebb – nagyobb méretű központi településrendszerével együtt szerkezetileg már láthatóan eredményes lépéseket tettek az irányba, hogy kialakítsák egyéni profiljukat, és kevésbé függjenek a nagy központoktól. A fejlődésben kiváltképp fontos szerepe van a kulturális fejlődés közvetítő szerepének. E perspektíva újabb potenciálokat rejt a gazdasági fejlődésben a termékek oldalán, sajátos, összetéveszthetetlen esztétikát, és művészetet a turizmus számára. Nem kell már feltétlenül a nagyvárosba települni, hogy a régiókon túli szolgáltatásokban részt vegyen az ember (pl. sportlétesítmények, kutatóintézetek, oktatási központok, kulturálisintézmények).

Amennyiben ezek a folyamatok aktívan mennek végbe, és a régió tudatában van a maga kulturális teljesítőképességének, akkor elkerülhető, hogy a városi kultúra kicsinyített másává formálódjanak, és a kulturális potenciáljuk is csak ebben az esetben fejlődhet. Ha mindez sikerül, ellensúlyozódik, ha visszájára nem is fordul rögtön az a korábban megszokott jelenség, hogy az emberek a nagyvárosba mindig visszatérnek egy-egy kiállításra, vagy koncertre. Alkalomadtán a visszájára is fordulhat : lehet olyan eset, amikor a városlakókat csalogatja a régió különleges kulturális eseménye, különösen ha az utazóknak szóló kulturális kínálatot szabadidős, illetve pihenő programokkal egészítik ki. Néhány német város (Tübingen, Hildsheim) jelentős nemzetközi kulturális kiállítással dicsekedhet, amelyek egyúttal érdekes turisztikai célpontok is egyben.

Gazdaságilag a régiók majdnem mindenütt védekező állásponton vannak. A nagyvárosok, metropoliszok vonzereje nemcsak a kultúrát – beleértve a művészeteket – érinti, hanem a gazdaságot és a fő önkormányzati központokat is. A jelenségeket azonban mégsem csupán a természet törvényei irányítják, hanem azok generációk óta összefüggnek, egészen pontosan: Adam Smith híres műve, A nemzetek jóléte óta (1. kiadása 1776-ban jelent meg) kiteljesedett gazdasági gondolkodásmóddal. Nemcsak a gazdasági döntéseket, és az azok hátterében álló morált határozza meg ez a világkép, hanem befészkelte magát a politikusok, miniszterek, bürokraták fejébe is Adam Smith, illetve a klasszikus közgazdaságtan alapgondolata, hogy ha a piacot magára hagyjuk, ott maguktól kialakulnak azok a szabályok, amelyek a gazdaságot, és ezzel a társadalmat irányítják.

A klasszikus piaci modell leggyengébb pontja, amelyet generációkon keresztül hirdettek, hogy vajon valóban képes-e a piac arra, hogy természetes úton, magától –vagy ahogy Smith nevezi a „láthatatlan kéz” által – a gazdaság számára legjobb megoldást megtalálja konfliktushelyzetben? A tökéletes piac eszméje, ahol sem az állam, sem más intézmény részéről külső beavatkozás nem történik, már Adam Smith idejében is a kor hitével: a természet isteni tökéletességével hozható kapcsolatba, amelyet túlzottan megzavart az ember figyelmen kívül hagyott, irracionális mohósága. Ebből sok közgazdász arra az alaptételre következtetett, hogy a piacidegen beavatkozásoktól lehetőség szerint távol kell tartaniuk magukat, ha az egész világnak a legjobbat akarják.

Meg kell szabadulnunk ettől a leszűkített világképtől (gondolkodásmódtól) (Bendixen 2003.) és a kulturális dimenziókat gyakrabban figyelembe kell vennünk, és felhasználnunk mind a gazdaságban, mind az általános életkörülményekben, és természetesen a művészetekben. Amennyiben a gazdaság a társadalom érdekeit kell, hogy szolgálja, a gazdasági döntésekben a kulturális alapadottságokra kell koncentrálni. Az önállóan fejlődő régióknak speciális támogatásra van szükségük, hogy értékes kulturális formát kapjon, azt ápolja, és ezzel a lakóknak életmód alternatívát nyújtson. Ha ezt kizárólag a piac folyamataira bízzuk, számítanunk kell arra, hogy a nagy, városi agglomeráció, valamint az országon belül egy, illetve kevés számú központba való koncentráltság erősödik. A szerkezeti változások világszerte megfigyelhetőek!

Peter Bendixen: A kultúra mint a regionális gazdaság fejlődésének motorja
Vissza az oldal tetejére

Mit üzennek az Uniós dokumentumok?


Ha az EU elmúlt tízegynéhány évének dokumentumtömegére ráeresztenénk egy nagy tudású keresőt, témánkban a „társadalom” kontextusában az alábbi kifejezéseket listázhatnánk ki:

* Információs társadalom (Information Society)
* Tudás-alapú társadalom (Knowledge Based Society)
* Tudástársadalom (Knowledge Society)
* A tudás társadalma (Society of Knowledge)
* Információ- és tudásalapú társadalom (Information and Knowledge Based Society)
* A tudás alapú gazdaság társadalmi-gazdasági hatásai (Socio-economic Impacts of Knowledge Based Economy)

Ha ez a hat kifejezés hat különböző árnyalatot, minőséget, absztrakciós szintet, kontextust jelentene, akkor nem volna semmi gondunk. Erről azonban láthatóan nincsen szó: a fogalmak szaporodása mögött három okot vélünk fellelni:

* az Uniós szövegeket létrehozó műhelyek, szakértői csoportok és intézmények diverzifikáltságát, a kérdéskörre vonatkozó diskurzusok elszigeteltségét (azaz nem szerveződnek láncba, vitairodalomba, nincs „kitárgyalva”, programszerűen megvitatva a szóhasználat),
* és a hivatalos dokumentumokon keresztül manifesztálódó vezetői/tisztségviselői szóhasználatot,
* és az elemző jellegű társadalomtudományi háttérmunkálatok szóhasználata közti értelmezési önkényességet.

Ennek következtében a használt fogalmak egymáshoz való viszonya is változó. A legkorábbi (1) és leginkább elterjedt, az előfordulások mintegy 80%-át ma is kitevő kifejezés az információs társadalom .

Az ezredforduló óta azonban egyre többször keveredik valamilyen tudás-előtagú szerkezettel, mintha az adott szövegek alkotói önmagában nem éreznék elégnek a kifejezést, az általuk elgondolt tartalom leírásához. Ebből azonban – legalábbis a regisztrált „kibocsátás” szintjén – kizárólag következetlenség és bizonytalanság fakad, még a fogalmi szigorra oly érzékeny statisztikai dokumentumalkotásban is.

A Közösség statisztikai programjáról szóló határozat[2] például „a tudás társadalmának felmérésére szolgáló általános keretrendszer kifejlesztéséről” és „a tudás alapú gazdaság társadalmi-gazdasági hatásairól” beszél a preambulumában, miközben a megjelölt témák közül az Eurostat 49 sz. témája az „Információs társadalom”. Ennél is furcsább a helyzet egy 2000 decemberi, az „információs társadalom nyelvi sokféleségét támogató” programot érintő határozatban[3]: itt (a téma-előzményekben kizárólagosan szereplő) „információs társadalom” a terminus, és a dokumentum több tucat helyen használja így. Egyetlen helyen azonban már nem elégszik meg evvel, hanem valamilyen, megmagyaráz(hat)atlan oknál fogva ott az „információs és a tudás alapú társadalom irányába történő fejlődés”-t akasztja le a polcról. Találunk olyan dokumentumot, amely alternatív: hol ezt, hol azt használja, ugyanolyan szerepben és funkcióban (például „Az Európai Kutatási Térség integrálása és megerősítése” (2002–2006)[4], amely a 26.oldalán információ- és tudásalapú társadalomról, a 27.-en pedig „szimplán” információs társadalomról beszél)[5].

A bizonytalanság fő oka az, hogy önálló kategóriaként egyre népszerűbbé vált a tudás-alapú társadalom, és már önálló dokumentumokba, sőt címekbe is beköltözött. Vándorútja jól rekonstruálható: a tudás-alapú gazdaság kategóriája született meg előbb[6], és innen költözött át a jelző a „társadalom” elé, felváltva az elsősorban szakértői anyagokban olykor-olykor feltűnő „tudástársadalomat”. Arra, hogy miért támadt szükség erre a nyelvi innovációra, viszonylag jó válasz adható, s mindez jól magyarázza a mélyebben fekvő okokat is.

dr. Élő Gábor és Z. Karvalics László: Kulcs-fogalmaink pontosságáért avagy Beszéljünk közös nyelven az ’információs’ és ’tudás’ előtagú fogalomcsaládról!
Vissza az oldal tetejére

A "tudás-" előtag jelentései  (az előbbi cikk folytatása)


A Bangemann-éra (a kilencvenes évek gerince) alapvetően távközlési liberalizáció felől „olvasott” információs társadalom fogalma ugyan elkezdett kiterjedni az informatikára (a hardver/szoftver/rendszer/Internet komplexum révén), akusztikájában azonban tartósan technológia-kötött maradt. Hiába lett például Információs Társadalom Igazgatósága (Directorate General XIII., Information Society) az Uniónak, hiába jelentek meg az intézményrendszerben már elnevezésükben is átfogó értelmű információs társadalom feladatkörökre utaló egységek, szolgáltatások, felületek, a domináns kontextus a technológiai maradt, elsősorban a kutatás-fejlesztési keretprogramok informatikai rész-területe miatt, amelynek rövidítése és hosszabb változata vált a leginkább leterhelt előfordulássá, mint „Information Society Technologies” (IST) .

Evvel a leegyszerűsítő/leszűkítő (és a fogalom eredeti jelentésétől mérföldekre távolodó) „információs társadalommal” szemben teljes joggal vetődhetett volna fel, hogy épp a lényeget takarja el: valódi dimenziói nem a távközlés és nem a számítástechnika, hanem az oktatás, a tudomány, az innováció, a tartalom, a kultúra felől járhatóak be . Csakhogy a fogalomhasználat aktualizálása, frissítése nem tisztázó vitákkal ment végbe[7]. az értelmezés rendszerszintjén, hanem verbális partizánakciókkal. Avval párhuzamosan, ahogy a „tudás” mind többször tűnt fel releváns kontextusként[8], szerencsésnek és indokoltnak tűnt a jelentéstöbbletet a tudáshoz kötődő új kifejezéssel érzékeltetni .

Ilyen a nyelvnek, ennek az eleven, élő, önteremtő rendszernek a természete: ha a kifejezés és a kölcsönös megértés gátját látja egy kifejezésben, azonnal „riválist” gyárt le, amely beáramlik a nyelvhasználat tereibe, és a mindennapok kommunikációjában vág magának medret vagy illan el nyomtalanul, ha nem fogadja be a beszélőközösség.

Az történt tehát, hogya fogalmi megsokszorozódás valójában visszatérési kísérletnek tekinthető az „információs társadalom” fogalmának eredeti, „paradigmatikus”, „holisztikus”, komplex értelméhez. A baj az, hogy ezt a váltást sem a tudatosság, a mérlegelés, a választás, az érvek felhőjébe burkolt reflexió alapozta meg, hanem egymástól független „verbális innovációs centrumok” lassan összefonódó és egy irányba mutató fellépései.

Emiatt nem sikerült megoldani az alapkérdést sem: az értelmezések továbbra is önkényesek, ki-ki továbbra is mást ért az egyes kifejezéseken. Sőt, a helyzet talán még rosszabb lett, hiszen a jelentések banális funkcióváltozása mögött egyre több esetben jelenik meg tudományos megalapozás igényével fellépő, ideologikus természetű „magyarázat”, amely „levezeti”, hogy mivel és miért „több” a tudás-alapú társadalom vagy a tudástársadalom az információs társadalomnál.

A kérdés így a definíciós sáncháború szintjére süllyed: megad valaki egy meghatározást, hogy szerinte ez az információs társadalom (lehetőleg legyen benne minél több információs folyamat meg technológia), majd bemutatja, hogy mennyivel mélyebb, árnyaltabb, ha tudásfolyamatokat és tudástechnológiát szerepeltetünk, s így mennyivel „haladottabb” állapot a tudástársadalom az információs társadalomnál. Ráadásul még ez a vitairodalom sem egységes. Vannak, akik szerint az információs társadalom pusztán a tudástársadalom egyik alkotóeleme[9]. Mások szerint a tudástársadalom „felváltja”, „felülírja” az információs társadalmat, mint talmi előzményt[10].

A vita parttalanná válik: minden állítás arra vezethető vissza, ki mit tart információs társadalomnak. A szakirodalmi előzményektől, a korábbi kontextusoktól teljesen függetlenül bármikor bárki bejelentheti az igényét a saját definíciójára, így az „információs társadalom” mint terminus folyamatosan diszkontálódik. Azt ugyanis már a közbeszéd semmilyen torzulása nem indokolhatja, hogy az „alanyi” definíciók például egészen idáig eljussanak:

Információs társadalom még sehol sem alakult ki. A nagy hatalmú vállalatok egy vízióról, pontosabban annak csupán az előnyeiről tartanak előadásokat, készítenek propagandaanyagokat. Az információs társadalomnak a propaganda által kivetített képe jó szándékot feltételezve tévedésnek minősíthető, hatalmi érdekek érvényesülése esetében azonban a kábítószerekhez hasonló lassú mérgezési folyamatnak tekinthető. Az információs társadalom képe egy speciális érdekeket szolgáló utópia[11].

Az információs társadalom „naiv” és „megújító” definíciói az „információ” szó jelenléte miatt abból indulnak ki, hogy ebből kell levezetniük az új minőséget. Íme egy tipikus példa az E-menedzser online-tól:

„ A gazdasági élet változása és az Információs Technológia (sic) robbanás szerű (sic) fejlődése következtében, politikai-társadalmi korlátozás nélkül egyre több ember számára válik lehetségessé az otthoni, munkahelyi, vagy mobil számítógépen és mobiltelefonon keresztül a naponta bővülő információtömeghez való hozzáférés. E jelenségek az élet minden területét átalakítják, gyökeresen megváltoztatják az egyén társadalomban elfoglalt helyét, az így kialakuló új társadalmi struktúrát nevezikInformációs Társadalomnak”.

Nem kérdés: bárki dobhat olyan definíciós követ a vita hullámaiba, amit onnan a legbölcsebbek sem szednek ki. De kérdés, hogy vajon miért nem tesznek kísérletet sem szembesülni a tárgykör irodalmi hagyományával, amely mostanra globálisan „information society studies” címen, sok-sok tankönyvvel, kézikönyvvel tenné lehetővé az elmélyült tájékozódást?

Első lépés: az információs társadalom fogalmi „megtisztítása”

Születése pillanatától, 1961-től az „információs társadalom” több mint negyven éven keresztül nem jelentett mást, mint az „ipari korszaknak”, „ipari civilizációnak” nevezett nagy történelmi paradigmát (korszakot, gazdaság-és társadalomszerveződési módot) felváltó új minőséget. Ennek az új minőségnek a legfontosabb jellemzői:

* az ún. információs-és tudásszektor (és az általuk előállított javak, termékek és szolgáltatások) dominánssá válása[12] a hagyományos ipari szektorokhoz és a mind kisebb agrárszektorhoz képest: tehát a termelés új alapszerkezete,

* az ebben a szektorban foglalkoztatottak aránya dominánssá válik a többi szektorhoz képest: tehát a foglalkoztatottság (és a jövedelmek) új alapszerkezete,

* az információs-és tudásszektor kibocsátása a javak fogyasztásában is dominánssá teszi az ide tartozó termékeket: tehát a fogyasztás új alapszerkezete, ami átalakítja a kultúra szövetét is (információs műveltség, információs írástudás, információ-és tudás-központú világkép).

Az információs társadalom tehát már akkor egyértelmű kategória volt, amikor még közel s távol nem beszéltünk információtechnológiai forradalomról (noha mindenki tisztában volt vele, hogy a technológia az új modell kulcseleme lesz). Az sem volt soha kérdés, hogy szó sincs az információs folyamatokra, információfogyasztásra, információtechnológiára való leszűkítésről: a korai elméletek fókuszában mindig is az egész társadalmi komplexum állt (a gazdaságtól a kultúrán át a személyiségig), az információ és a tudás különböző alakzatainak közös kezelésével. Ahogy Nyíri Kristóf összegzi egy szép tanulmányában:

„Az információs társadalomban a gazdagság döntő forrásává a tudás válik. Az információs társadalom a tudás szakadatlan, bővített újratermelésének társadalma”[13].

A fogalom gyűjtőkategóriaként jött tehát létre, a legáltalánosabb, legátfogóbb értelemben. Egyszerre jelentett fogalmi fogódzót a (globális) korszakváltáshoz, és adott kulcsot az egyes országok átalakulásának értelmezéséhez is. A dominancia-feltételek kielégítésével ugyanis szép fokozatosan váltak „információs társadalommá” a világ fejlett országai. (Az Egyesült Államok 1961 körül, Japán néhány évvel később, Európa pionírjai a hetvenes évek közepére, a felzárkózók pedig a kilencvenes évek elejére). Az EU csatlakozó országai, köztük Magyarország a kilencvenes évek végére lettek információs társadalmakká. Afrika, Ázsia és Latin-Amerika nagy része viszont ma még nem információs társadalom, de az információs társadalmi mutatók – a kirívó egyenlőtlenségek ellenére is – szép lassan a maguk képre formálják a globális színpadot is.

Az „információs társadalom építése” („information society development”) különös módon akkor lett politikai programmá[14], amikor már nem az információs társadalommá válás volt a tét, hanem az információs társadalommá lett nemzetállamok új szakaszába lépett versenyfutásának kellett nevet adni. A „politikák” (már ott, ahol tudatosan az információs társadalmi paradigmára építették a stratégiát és a jövőképet) egészen az ezredfordulóig pontosan „értették”, hogyan fordítsák le a „kutatók” nyelvéről az „információs társadalmat” politikai programmá: az oktatásnak, a tudománynak, az információs infrastruktúrafejlesztésnek ill. az információs-és tudásiparnak adott prioritásként a költségvetési játszmákban. És most itt a kihívó, a „tudás-alapú társadalom”. Vajon segíti vagy összezavarja a gondolkodást?

Második lépés: a tudás-alapúság magyarázó erejének elemzése

Mint említettük, a „tudás-alapú” jelző a gazdaság – mondjuk így – „klaszterezésére” jött létre, és erős funkcionális értelemmel bír: megkülönböztető értéke van ugyanis a gazdaság más szegmenseihez képest, és viszonylag pontosan körülírja saját értelmezési tartományát. Világosan elkülönül egymástól a tudásgazdaság és a tudás-alapú gazdaság kategóriája is. Az OECD szakanyagaiból összeállítottunk egy olyan, négyelemű fogalmi rendszert, amely alkalmas a tudásgazdaság első szintű leírására. Ennek megfelelően a tudásgazdasághoz tartoznak a

* tudásipari ágazatok
* tudás-alapú iparágak
* tudás-alapú piaci szolgáltatások
* tudás-alapú nem-piaci jellegű szolgáltatások

A tudásipar három jellegzetes ágazata a legszélesebb értelemben vett kutatás és fejlesztés állami és privát forrásokból finanszírozott gépezete, a piaci alapon működő oktatásipar és az üzleti célú tudástechnológiák (tudásmenedzsment, innováció-menedzsment, konzultáció, coaching, audit, „fejvadászat”[15] stb.).

A tudás-alapú iparágakat a technológiagyártás környékén találjuk. A magas és közel-magas (high and medium-high) technológiák közül az OECD országok értékhozzáadási ranglistáján 9%-ot kitevő „high-tech” iparághoz a repülés, a számítógép-és irodatechnika, a rádió, TV és kommunikációs berendezések előállítása és a gyógyszergyártás tartozik.

A tudás-alapú piaci szolgáltatásokhoz sorolják a posta és távközlés nagy rendszereit, a számítógépes és információs szolgáltatásokat, a pénzügyi és biztosítási szektort, és a kiegészítő üzleti szolgáltatásokat.

A tudás-alapú nem-piaci jellegű szolgáltatásokhoz az állam, az önkormányzatok vagy a civil szféra által finanszírozott oktatást (és néha még az egészségügyet) sorolják.

Létezik azonban egy sokkal egyszerűbbnek tűnő meghatározás, amelynek alapján nem a gazdaságnak azt a részét keresve definiálunk tudásgazdaságot, amelyben a tudásfolyamatok meghatározó szerepet játszanak, hanem a társadalmat és annak különböző intézményeit átjáró teljes tudásáram (knowledge flow) gazdaságtanát írjuk le. Ennek megfelelőn érdektelenné válik, hogy például az oktatás (illetve a tudás-elsajátítás) éppen melyik alrendszerét vizsgáljuk: a sokféleképpen finanszírozott közoktatást, a fokozatosan vagy teljes mértékben piacosított felsőoktatást, a közoktatáson túli szervezett felnőttoktatás rendszereit (tudományos ismeretterjesztés, tanfolyam-ipar, céges tréningek és kurzusok, cégegyetemek), a médián keresztül történő tudás-átadást (oktatófilmek), az Internet egyedi felhasználását tudásszerzésre vagy éppen egy kerekasztal-beszélgetést. Hasonlóképpen válik érdektelenné, hogy az új tudások, gondolatok, felismerések, ötletek, szabadalmak valamelyik közpénzen fenntartott akadémiai kutatóintézetben, vegyes finanszírozású egyetemi szakmai műhelyben, vagy a magánszektor által fenntartott K+F tevékenység részeként, netán hobbifeltalálók révén jönnek létre. A tudásgazdaság ilyen felfogásában maguk a tudásműveletek ill. folyamatok válnak meghatározóvá, nevezetesen

* az (új) tudás létrehozása,termelése (és tervezése illetve kinyerése), amelynek technológiai vetülete az innováció
* a tudás átadása (áramlása, szétterítése, közvetítése, diffúziója, sokszorosítása)
* a tudás és a tudástechnológia (a tudásra vonatkozó tudás) alkalmazása funkcionális rendszerekben

A két megközelítésmód sajnos menthetetlenül összekeveredik a szakirodalomban. A továbbiakban az első értelmezésre a tudás-alapú gazdaság terminust, a második értelmezésre pedig a tudásgazdaság kifejezést tartjuk elfogadhatónak – vagyis ezek nem szinonimái egymásnak, hanem eltérő megközelítésmódokat takarnak!

A tudás-alapúság bármilyen definíciójának a közös mozzanata az a jellegzetesség, hogy a „hagyományos” (újra)termelési folyamat hosszú értékláncában mind meghatározóbb lesz a tudásműveletek aránya és szerepe: a nyersanyagok, eszközök és más materiális javak súlya fokozatosan háttérbe szorul az ezerféleképpen megjelenő tudással kapcsolatos műveletek mögött –s evvel dominanciaváltás megy végbe a komponensek között.

Csakhogy a valóságos fogalomhasználat nem a szakmai értelmezésen alapul. A mindinkább burjánzó „tudás alapú társadalom” szószerkezet voltaképpeni jelentése hol ennyi: „az a társadalom, amelyben felértékelődött a tudás szerepe, s ez sokféleképpen nyilvánul meg”, hol körülbelül ennyi: „az a társadalom, amelyben megnő a szerepe a tudást létrehozó és sokszorosító alrendszereknek (a tudománynak és az oktatásnak) és az egyes emberek által birtokolt tudásoknak”.

Sehol nem leljük fel benne azt a szerkezeti/árnyalati összetettséget és funkcionalitást, mint ami „tudás-alapú gazdaságként” megvolt benne. Egy „hétköznapi” értelmezés öltött benne testet, a jelző maga esetlegesen keveredett a fordulatok közé.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a teljesen azonos értelmű szinonimák sora. Ingvar Carlsson svéd miniszterelnök nyomán a kilencvenes évek elején a „tudás-tengelyű” jelző volt népszerű (és azt akarta jelenti, hogy az oktatási rendszerre „fejnehéz” a svéd stratégia). A gyakorta használatos Uniós dokumentumokban a „tudás-vezérelt” a jelző, mind a társadalom mind a gazdaság kontextusában.

dr. Élő Gábor és Z. Karvalics László: Kulcs-fogalmaink pontosságáért avagy Beszéljünk közös nyelven az ’információs’ és ’tudás’ előtagú fogalomcsaládról!
Vissza az oldal tetejére

Javaslatok egy egységes értelmezésre (az előbbi cikk folytatása)


Összegző állítások

1. A mind népszerűbb „tudás-alapú társadalom” kifejezés hétköznapi értelmet takar, nem tudományos jelentésfejlődés eredménye (még akkor sem, ha gyakori forgása miatt már feltűnt tudományos igényű szakmunkákban is).

2. Ebben az értelmében nincs jelentés-megkülönböztető szerepe a korábban használt „tudástársadalom”-mal szemben, így használata teljesen esetleges.

3. Használatának értelmet a leszűkítő, primitív információs társadalom-értelmezésekkel szembeni ellensúly biztosításának szándéka adott.

4. Az „információs társadalom” eredeti, gazdag, a „tudás” jelenségcsaládjával kapcsolatos minden szempontra (is) érzékeny fogalmának „helyreállításával” megszűnik a két kifejezés „alternatív”, „oppozíciós” használatának értelme, és a figyelem az üres terminológiai felszínről a valóságban zajló folyamatok mélyszerkezetének megértése felé tolódhat el. A terméketlen „ki melyik buzzwordot” részesíti előnyben- típusú viták helyett, így esély nyílna valódi párbeszédekre.

5. A kutatói oldal, az újságírók és a politikusok közös felelőssége, hogy sikerül-e konzekvens, jól alátámasztott és megértett, többé-kevésbé állandó jelentésű fogalomként elfogadtatni az „információs társadalmat”, szembeszállva az annak értelmét diszkontáló, profanizáló diskurzusokkal.

6. A következetessé tett magyar nyelvű használat ugyan nem „hat vissza” az Uniós kifejezések „racionalizálására”, ám a kifejezések korábban bemutatott Uniós „csereszabatossága” miatt semmiféle kommunikációs vagy tartalmi gondot nem okoz, ha végleg „kikötünk” illetve „megragadunk” az információs társadalomnál.

7. Az „információs társadalommal” a legkomplexebb, gyűjtő természetű jelenség-együttes definiálható. Egyes attribútumainak elemzésekor viszont indokoltan, termékenyen használhatjuk a „tudás”-sal kapcsolatos kifejezéseket.

8. Amikor az „információs társadalom” általában már ugyanazt jelenti mindenkinek, ott kezdődhet a következő diskurzus: a különböző információs társadalom modellek megértése, versenyeztetése, a választás közöttük, amellyel a magyar információs társadalom élhetővé és versenyképessé tehető.

A közös kifejezéskészletre tett javaslatunk:


Átfogó társadalmi kontextusban:
INFORMÁCIÓS TÁRSADALOM

Átfogó gazdasági kontextusban:
INFORMÁCIÓ- ÉS TUDÁSGAZDASÁG vagy A GAZDASÁG TUDÁS-SZEKTORA esetleg később: TUDÁS-KLASZTEREI

Speciális gazdasági kontextusokban:
INFORMÁCIÓSZOLGÁLTATÁS, TUDÁS-ALAPÚ SZOLGÁLTATÁSOK

Speciális menedzsment-kontextusban:
INFORMÁCIÓ-ÉS TUDÁSGAZDÁLKODÁS[17]

Átfogó technológiai kontextusban:
INFORMÁCIÓ-ÉS TUDÁSTECHNOLÓGIA

dr. Élő Gábor és Z. Karvalics László: Kulcs-fogalmaink pontosságáért avagy Beszéljünk közös nyelven az ’információs’ és ’tudás’ előtagú fogalomcsaládról!
Vissza az oldal tetejére

Globalizáció

A globalizációs folyamatok alakulása a történelem során


Napjaink egyik vitatott kérdése, hogy mikor jelent meg először a globalizáció. A helyes válasz számszerű adatainak kutatása helyett célszerűbb a fejlődés történetét végigtekinteni abból a szempontból, hogy keressük azokat a folyamatokat és hatásokat, amelyekkel napjainkban a globalizációt ruházzuk fel. Ha találunk ilyeneket, akkor azok csak a globalizáció előzményeinek tekinthetők. A kérdés az, hogy az előzmény (a globalizáció egyes jegyeinek) megléte mennyiben, illetve mikortól tekinthető a folyamat jelenlétének is.

A fejlődés fentebb idézett törvényszerűségei különböző rendszerekben való megjelenésének hatása hasonlít a globalizáció napjainkban tapasztalt tulajdonságaira. Ha valamely időpontban valahol létrejött a fejlődésnek egy olyan új produktuma, amely az azt megelőző időben sehol nem létezett, akkor az környezetében elterjedt, hatásával alakította a környezetet. Amennyiben az új objektum a kitermelő rendszerből más rendszerbe is átterjedt, akkor hatása ott is megjelent, s a két különböző rendszerben közös vonásokat, folyamatokat alakított ki, „globalizálta” azokat.

A kerék, gőzgép, dinamó, szikratávíró, repülőgép a feltalálás és az első alkalmazás után gyorsan elterjedt, földrészeket hódított meg és átalakította a szállítás, az információátadás, a termelés módjait. Foglalkozásokat, munkaköröket tett feleslegessé, ugyanakkor új iparágak jelentek meg, új szakmák jöttek létre. Ez az átalakulás nem csak egy-egy országban, hanem nagy területeken játszódott le. A társadalom fejlődésében, amikor a gyűjtögető közösségből központosított törzsi szervezet, majd abból feudális állam alakult ki, célszerűsége miatt ez az újabb forma továbbterjedt más-más népekre is. A termelésben egy-egy új eszköz megjelenése alakította, globalizálta a környezetet.

Nyilvánvaló, hogy az egyes embercsoportok, népek érdeke az, hogy a fejlődés eredményeihez minél előbb hozzájussanak, a kor globalizációs hatása alá kerüljenek. Évszázadok során az volt a helyzet, hogy a fejlődés lassú folyamata miatt ezek a hatások kismértékűek voltak, ezért egy emberöltő folyamán nem változtatták meg jelentősen a társadalmi, termelési viszonyokat, hosszabb idő alatt azonban a fejlődés nyomán átalakultak az életfeltételek, megváltoztak a szokások.

Az embercsoportok között a földrajzi, közigazgatási, államhatalmi elkülönülés ellenére meglévő kölcsönhatások következtében globalizált kulturális, gazdasági és társadalmi rendszer alakult ki nagy területeken. A globalizációs folyamatoknak ebben a korai szakaszában több nagy letéteményese volt. Ezek között elsőnek az egyházak szerepét kell felsorolni. Minden nagy egyház a hitélet normái mellett meghatározza az emberek erkölcsi, társadalmi normáit, a gazdasághoz való viszonyát. Az egyházi tanok összességeként egy önálló világkép alakul ki, amely ennek megfelelő kultúrát hoz létre. Egyértelmű a globalizált egybetartozás a keresztény kultúra vagy a mohamedán kultúra területén belül, ugyanakkor jelentős a két nagy rendszer közötti különbség is. A vallási, gazdasági, államszervezeti globalizáció funkcióját jól mutatja a honfoglaló magyarok helyzete. Laza törzsi kapcsolatban, nomád gazdasági kultúrájukkal érkeztek a Kárpát-medencébe, és összeütközésbe kerültek az erős központosított államhatalommal, fejlettebb feudális gazdasággal, és a vallással is globalizált európai népekkel. A magyarság számára a fennmaradást a környező népek kultúrájához való igazodás biztosította. I. István érdeme az, hogy felismerte a magyarságnak feszülő külső kényszer hatásvonalait, és hatalmi és politikai eszközökkel, kemény következetességgel keresztülvitte az Európához való csatlakozáshoz szükséges államszervezeti, gazdasági és vallási átalakításokat.

A technikai fejlődés volt és maradt napjainkban is a globalizáció húzóágazata. Egy-egy új felfedezés kiterjesztette az emberi tevékenység hatókörét (távcső), könnyebbé, termelékenyebbé tette a munkát (kerék, gőzgép), javította az életfeltételeket (gyógyszerek), stb., ezért az új felfedezések, technikai vívmányok országhatároktól függetlenül terjedtek el és épültek be a társadalom életébe. Egy-egy technikai fejlődési fok globalizációs hatására jó példa a vasút. A személy- és áruszállítás tömegesítésével és a kontinenseken átívelő pályák útvonal-rövidítésével kontinenseket szelt át. Az üzemeltetés az érintett nemzetek együttműködését, sok kérdésben való együtt gondolkodását kívánta meg. Összetett gazdasági, világkép formáló hatásával a vasút a globalizálódás jelentős tényezője.

A tudomány a fejlődés folyamán úgy alakult ki, hogy szinte kezdetektől fogva nemzetközi hálózatot képezett. A csillagászat, aritmetika, geometria, filozófiai tanok földrészek, különböző kultúrák között terjedt és egészült ki. Kezdetben az egyházak vállalták fel a tudományos tanok felkarolását, majd a mecénások körül kialakult szellemi műhelyek, később pedig az egyetemek lettek a nemzetközi tudományos hálózat gócpontjai. A XIX. és XX. században kialakult a nemzetközi folyóirat-, könyvkiadás és konferencia hálózat, amely lényegében a kutatások koordinálását végezte el, hiszen ezeken a fórumokon történt meg a vizsgálatok eredményének értékelése, az új kutatási irányok kijelölése stb. A tudomány tehát a történelem folyamán mindig globális egészet alkotott. A globalizált tudományos hálózatra azért van szükség, mert kevés ember képes magas szintű tudományos teljesítményre, és csak ezeknek az egyedeknek a nemzetközi együttese képes sikeresen működni.

Az oktatás globális jellege szintén fellelhető a történelem során. A szakképzés azon gyakorlata, hogy a felszabadult inas batyut vett a hátára és a mesterétől szerzett ismereteit idegen földeken tett vándorútja során egészítette ki, majd így felkészülve tért haza s lett faluja mestere, folyamatában is mutatja a globalizált ismeretszerzés ősi igényét. Az egyetemek tradicionális hálózata még jobban mutatja az oktatás globalizációját. Az egyetemek nagy régiók igényeit elégítették ki politikai határoktól, nemzeti tagoltságtól függetlenül. A professzori gárdát nemzeti hovatartozástól függetlenül, a legjobb tudósok meghívásával válogatta össze az egyetemek vezetősége, a hallgatóság pedig a régió országaiból érkezett. A nemzetközi közkincsből merítették a tudásanyagot, amit az egyetem továbbadott, és az ismereteket befogadó hallgatók terjesztették azokat határokon át.

Sok példát lehetne sorolni a globalizáció korábbi megjelenési formáira, azonban a további felsorolás helyett célszerűbb arra is rámutatni, hogy a nyitott társadalmi rendszerekben zajló külső globalizációs hatások megfékezésére milyen intézkedések történtek. Mindenekelőtt a diktatúrákat kell említeni, amelyek valamilyen környezettől eltérő állapotot kívánnak fenntartani, s ezt a környezet egyensúlyából kiemelkedő állapotot úgy próbálják megőrizni, hogy mesterségesen elzárják magukat. Az állami izolációra való törekvés jó példája a Kínai Nagy Fal. A nyitott gazdasági, kulturális és politikai rendszerekben a fejlődés eredményei szabad terjedésének sok előnyös és sok hátrányos tulajdonsága van. Kölcsönös előnyök azonos fejlettségű partnerek között lehetnek, a fejlődésben lemaradottak vesztesei a technikai eredmények terjedésének. Ez elleni védelmi rendszernek találták ki a vámrendszer alkalmazását. Vámokkal lehet védeni a hazai ipart. A szabadalom és a szerzői jog az új gondolat szabad felhasználását korlátozza, védi a feltalálót a gazdasági versenyben.

Kozma László – Fóris Ágota: Adalékok a globalizáció megítéléséhez
Vissza az oldal tetejére

A globalizáció a harmadik évezred elején


A fejlődés folyamatában kezdetektől fogva jelen lévő globalizáció az utóbbi fél évszázadban méreteiben, a változások sebességében változott meg, és ebben az értelemben a tudományos–technikai robbanást követő globalizációs hatásrobbanásban a felületes szemlélő előtt úgy tűnik fel, mint valami új jelenség. Valójában az történik, hogy a tudományos–technikai fejlődés egyre növekvő sebessége következtében a következmények is megfékezhetetlen áradatként jelennek meg. Mik ezek a következmények? A termelékenység hatalmas méretű növekedése, a világunk termelésének néhány multinacionális vállalat kezében való összpontosulása, a földi energiakészletek kiapadása, az emberiség lélekszámának robbanásszerű növekedése, a környezet gyorsan növekvő elszennyeződése, az előállított termékek nagy sebességű tömeges áramlása, az információk tömegének és áramlási sebességének gigantikus méretei, a globalizációs folyamatok lavinaszerű növekedése, új típusú szövetségi rendszerek kialakulása stb. A fejlődésnek ebben az új robbanásszerű szakaszában az egyik legjelentősebb húzó tényező a számítógép és a vele összekapcsolódott informatika. A kialakult nagy informatikai világhálózatok beláthatatlan lehetőségeket biztosítanak a tudomány, a technika és a társadalmi tevékenység minden területén. Az a tény, hogy XX. század első felében a túltermelés következtében kialakult gazdasági katasztrófák rázták meg a világot, és ezek a megrázkódtatások a jelenleg nagyságrendekkel nagyobb termelékenység mellett nem ismétlődnek meg, a világgazdaságot szabályozó nagy globalizált hálózatok jó működésével magyarázható. Minden népnek érdeke, hogy a kiváló életminőséget nyújtó fejlett államok globalizált közösségéhez tartozzon. Ennek azonban összetett következményrendszere van. Az összetevők egy része egyértelműen hasznos: részese lesz a fejlett termelésnek, előnyöket élvez a fejlesztésben, a csúcstechnológia biztosította szinten, vagy annak közelében zajlik az egyén és a társadalom élete. A káros következmények abból erednek, hogy a fejlett technikához, a belőle származó javakhoz az egyes embereknek, embercsoportoknak, földrészeknek nem azonos a viszonya, hanem egymástól eltérő jellegű. Nyilvánvaló, hogy az iparilag fejlett területek (USA, Japán, Távol-Kelet, Nyugat-Európa) ki tudják használni a technikai fejlődésből adódó lehetőségeket. A második világháború után felszabadított Afrikai gyarmatok a megkapott állami szuverenitás, önállóság mellett még ma sem rendelkeznek a normális gazdasági-társadalmi élethez szükséges anyagi–technikai-tudás bázissal, ezért számukra a csúcstechnológia alkalmazásának lehetősége elérhetetlen távolságban levőnek tűnik. Nemcsak a nemzetek között nagy a differenciálódás, hanem egy államon belül is nagy különbségek vannak a jövőkép alakulásában. A jó anyagi feltételek között élő osztályok a fejlődés gyors üteméhez tudják illeszteni saját tudásszintjüket, biztosítva ezzel agyagi jólétüket s az alulképzettek, a nyomor szintjén élők felzárkózása szinte reménytelennek látszik. A történelem folyamán a technikai előnyt birtoklók (nemzetek, érdek-csoportok, stb.) mindig saját előnyükre, mások háttérbe szorítására használták fel azt. Ez a törekvés ma is megmaradt és a csúcstechnológia és ezzel együtt a termelés és az abból származó haszon egyre szűkebb embercsoportok kezében összpontosul. Az emberek közötti differenciálódás kérdésének megítélése egy bonyolult történelmi, etikai, jogi, gazdasági, kulturális oknak és okozatnak a mérlegelését kívánja meg. Évszázadokkal korábban kezdődtek azok a folyamatok, amelyeket a napjainkban zajló robbanásszerű változások felerősítenek. Téves tehát egyoldalúan a XX. század végén felgyorsult globalizáció számlájára írni a fejlődés egyre gyorsuló tempójának ütemében növekvő azon veszélyt, hogy egyre szélesebb embertömegek kerülnek gazdaságilag, kulturálisan hátrányos helyzetbe. A tudományos-technikai fejlődésnek mindig voltak húzóágazatai. A napjainkban zajló robbanásnak a XIX. század második felétől a természettudományok képezték a húzóágazat szerepét. Elsősorban a matematikai módszerek, és az anyagtudomány. Alig száz éve, hogy az anyagfelépítés megismerésének első alapvető eredményeit publikálták (1900 Planck: kvantumelmélet, 1905 Einstein: a speciális relativitás elmélete, 1913 Bohr: atom-modell stb.). A XX. század folyamán nagyon mélyre hatolt a tudomány a világ megismerésében. Az új ismeretek pedig rohamos sebességgel épültek be a mindennapi technológiai gyakorlatba. Fantasztikus tudományos és termelési lehetőséget biztosító új területek jelentek meg, mint a félvezető technika és mikroelektronika. Ezek hátán új húzóágazatok fejlődtek ki, mint a számítástudomány és technika, amelyek kiváltották az informatikai robbanást. A jövő szempontjából mindenképpen korunk egyik új húzóágazatának tekinthető a biotechnológia, amely eredményeivel betegségeket törölhet el a Föld felszínéről, megoldhatja a növekvő lélekszám mellett is az élelmezés problémáit. Nem látványosan, a laikus közvélemény elől elfedve, de az elmúlt évtizedek alatt lejátszódott fejlődésnek mindenképpen fő komponensét képezte a vezetéstudomány és a közgazdaságtudomány.

Miközben a technika, a termelés exponenciális sebességgel halad előre, sajnos az emberi tudat tömegméretekben alig változik. Elég itt arra utalni, hogy a XX. században a világban általánosan alkalmazott módszer volt a politikai kérdések megoldására egy-egy nép brutális likvidálását választani. Európában is véres indulatok feszülnek egymásnak a nemzeti, vallási különbségek miatt, s követelnek hatalmas méretű anyagi és emberi áldozatot. Napjainkban egyértelműen látható: az emberi tudat leszakadt a technika fejlettségi szintjétől.

A fejlődés egyre növekvő sebessége mellett egyre nagyobb tömegben jelennek meg az életminőséget javító, alapvetően átalakító termékek, módszerek. Példaként a kommunikáció fejlődését idézzük. Magyarországon tíz évvel ezelőtt hosszú sorok reménytelenül várták a (hálózati) telefonhoz jutást, ma a családok többségében több hálózati vonal és mobil készülék biztosítja, hogy helytől, időtől függetlenül kapcsolatot találjanak szinte a világ minden pontjával, s közben már megjelent az újabb lehetőség, a telematika. (Telematikának nevezik a telekommunikáció és az elektronikus adatfeldolgozás egyesülésével keletkezett új területet, amely lehetővé teszi az információ, az informatikai természetű szolgáltatások cseréjét telekommunikációs hálózatokon keresztül.) Ugyanilyen mértékben növekszik a környezetszennyezés, az energiakészletek kimerülése, a termelés, a népességszaporulat alakulása. Az utóbbi években egyértelművé vált: a felgyorsult fejlődés árnyoldalai az egész emberiség létét veszélyeztetik, s ezek a veszélyek rövid idő alatt, akár egy emberöltőn belül katasztrófához vezethetnek. A katasztrófához vezető robbanás előrezgései egyre határozottabban jelentkeznek a társadalomban is. Áltudományos fórumok valótlan információkkal tömegeket vezetnek félre. Nem a problémák megoldása, hanem a jobb alternatíva nélküli tiltakozás válik teljesen általánossá. Az a lehetőség, hogy ma az emberiség jelentős hányada (de kisebbik része) úgy él, hogy egy kapcsolóval pillanatok alatt fényt, melegvizet, rádiót, TV-t kapcsol be, gépek sokasága áll a rendelkezésére a nap bármely szakaszában, azt eredményezi, hogy a Földön tárolt napenergia-források (szén, olaj, gáz) kimerülnek, a jelenleg felhasználható napenergia (szél, víz, sugárzás) pedig nem elegendő az igényekhez. Az első jelentős energiamennyiséget adó, nem napenergiát transzformáló erőművek az atomenergiával működők voltak. Sajnos a tudomány nem tudta megoldani a tökéletes biztonságot és az emberi tényező felelős hozzáállását. Ma a tömegtiltakozás leállítja az atom és vízierőművek használatát, de nem látszik megoldás, ha az olajkutak, a szénrétegek elfogynak, mit tegyünk? Üres benzinkutak, feszültségmentes elektromos hálózat esetén mi lesz a városokban?

Az egyértelmű, hogy ami ma a világunkban történik, közérdek. A szakadék, aminek szélén billeg a társadalom, globalizáltan ránthatja a mélybe az emberiséget. Ma egy felelőtlenségből fakadó ipari katasztrófa - például egy mérgező anyagokat tartalmazó tároló gát szakadása – nemzeti, vallási hovatartozástól függetlenül nagy tömegek életbiztonságát semmisítheti meg. Nyilvánvaló, hogy a globalizált termeléshez az elmaradt emberi tudatot kell felzárkóztatni. Ez azt jelenti, hogy nagyon rövid idő alatt a XXI. század elején az emberi tudatot formáló tudományoknak, technikáknak, iparágaknak kell a fejlődés húzóágazatainak lenni. A tudományos–technikai robbanás eredményei ehhez minden lehetőséget biztosítanak. A telekommunikációs hálózatok, az információk hang–kép–írott formában szinte korlátlan sebességben és tömegben való szállítása, tárolása, hozzáférhetősége az élethosszig tartó tanulás korlátlan lehetőségeit biztosítja. Sajnos e lehetőségek valódi felhasználásának nincsenek meg a szubjektív feltételei. Maguk a képzéssel, oktatással, neveléssel foglalkozó intézmények és szakemberek idegenkednek az új lehetőségektől. Késik az adott célokra kidolgozott anyagok tömeges előállítása, a feldolgozás modern módszereinek, eszközeinek a kialakítása. A pozitív folyamatok megindultak. A távoktatás, a virtuális egyetemek, az Interneten található és máris használt lehetőségek azt jelzik, hogy megindult a tértől, időtől független tanulás. Az egész emberiség szemléletét, tudatát kell a technikai lehetőségekhez fejleszteni.

A pozitív folyamatok megindultak. A világ vezető gondolkodói létrehozták a Római Klub-ot, azzal a céllal, hogy nemzetközi összefogással adatokat, javaslatokat szolgáltassanak a politikai, gazdasági vezetőknek, a nemzetközi szervezeteknek. A nagy világszövetségek (ENSZ, UNESCO, FAO stb.) bizottságokat hoztak létre és keresik a problémák megoldási módját, lehetőségeit. Új szemléletű államszövetségek jönnek létre. Ennek egyik pozitív példája az Európai Unió, amelynek célja az európai kultúra fenntartásának, gazdasági, államhatalmi feltételrendszerének a biztosítása. Az alapító, iparilag fejlettebb államok a bővítés folyamatába a fejletlenebbeket nem csak az elvárások felsorolásával, hanem a fejlesztés anyagi feltételei egy jelentős részének biztosításával kívánják megoldani.

Kozma László – Fóris Ágota: Adalékok a globalizáció megítéléséhez
Vissza az oldal tetejére

A globalizáció zöld narratívája


A gyakorló szervezetfejlesztő a különböző szervezetekben a globalizáció egymástól jelentősen eltérő értelmezéseivel találkozhat. A fogalomnak az üzleti jellegű szervezetekben folyó kommunikációban kialakuló jelentése a globalizáció lehetséges előnyeire koncentrál. Ugyanakkor a zöld szervezetek szubkultúrájában, a szocializációs folyamatban azonban elsősorban a hátrányokat magában foglaló jelentések megalkotásával találkozhatunk.

A szociális reprezentáció elmélet képes a fenti eltérő tartalmak kialakulását pontosabban magyarázni, és ezzel a lehetséges konfliktusokat feloldani.

Ennek az eltérő szocializációs tartalomnak a kialakulását vizsgálja a cikk globalizációról szóló levelezőlista elemezése alapján.

A levelezőlista éppen akkor indult, amikor Prágában nemzetközi tüntetésre készültek, a Nemzetközi Valutaalap és a Világkereskedelmi Szervezet éves közgyűlése ellen indultak tüntetni. A levelezőlista folyamatosan követte, leírta az eseményeket, résztvevői beszámolók, cikkmásolások, felhívások formájában. E leírások egyben bemutatják a globalizáció (zöld szemüveggel nézett) képét, s ezt a képet a résztvevők élménybeszámolói érték-telivé, élményszerűvé, átélhetővé, sőt bizonyos részeit szerethetővé teszik.

Mi a globalizáció e szövegek alapján? Ez a kérdés a globalizáció szociális reprezentációjára kérdez rá.

Mi az a szociális reprezentáció?
– A szociális reprezentációk a mindennapi élet kommunikációjában kialakuló koncepciók, magyarázatok halmazai az élet valamely területéről.

– E magyarázatok eredeti forrása a tudomány, de a mindennapi életben történő használhatósága miatt, miközben átáramlik a tudományból a mindennapi gondolkodásba, átalakul.

– Az átalakulásban jelentős szerepet játszik a fogalmi hálót befogadó, illetve megalkotó, alakító társadalmi csoport, mert a csoport a maga – világot értelmező – szükségletei szerint átalakítja.

– Ezért egy-egy tudományos fogalomból más-más szociális reprezentáció alakulhat ki a befogadó csoport szükségletei szerint.

– Az így kialakult szociális reprezentáció ezután részévé válik a csoport mindennapi tudásának: a csoport gondolkodik, mérlegel, világot értelmez, egyszóval él vele.

Ezt fogjuk látni a globalizáció eltérő megközelítéseiben.

A szociális reprezentáció elbeszélésszerűsége
A szociális reprezentáció narratív kialakulásáról szóló elmélet szerint a hétköznapi tudásunk, s benne a szociális reprezentációk narratív szerkezetűek, az ismeretek átadása az elbeszélések szerkezete szerint történik.

Az elbeszélések, szövegek, a levelezőlista kommentárjai elmondják a cselekvők:

– globalizációról alkotott képét, világképét,
– történeteket,
– bemutatnak pozitív (tüntető) hősöket, cselekedeteiket, és bemutatják ezek belső cselekvésüknek értelmet adó világát,
– elmondanak egy „mi és ők konfliktust”,
– megtanítják: mi mindent lehet csinálni egy tüntetés szervezése kapcsán,
– bemutatják az ellenfelet,
– értelmezik az ellenfél cselekedeteit, cselekedeteiknek (vélt, gondolt) értelemet tulajdonítanak,

– ezek az elbeszélések, mint minden elbeszélés, kultúránk mélyén élő törvényszerűségeket követnek, vannak benne hősök, van eleje és vége, bevezetés, tárgyalás, befejezés, a szereplők cselekedeteinek értelmet tulajdonítunk (van olyan elmélet, mely szerint a történetek hallgatásakor tanuljuk meg kisgyerekkorunkban, hogy a másik embernek értelmet tulajdonítsunk, stb.). A történetek kultúrát közvetítenek (termelnek újjá).

Bemutatok

– egy ebben a csoportban élő és újratermelődő globalizáció képet, mely történetekben keletkezik, illetve termelődik újjá (mert a szereplők több tudást korábbról kaptak),
– egy ehhez a jelenséghez, a globalizációhoz való (a csoportban) helyes, értékes viszonyt,
– bemutatom, hogy a csoport hogyan tanítja (újjá) a fogalmat és e fogalommal reprezentált jelenséggel szemben követendő magatartást.

Ezzel egyszerre értelmezési keretet ad a világ e szeletéhez, és egyszerre tanítja a globalizáció ellenes környezetvédő aktivistákat a globalizáció elleni küzdelemre a történetek bemutatásával.

A levelező lista szövegeit az alábbi egységek szerint elemezhetjük.

1. Expozíció. Ez volt a levelezőlista legelső szövege.

2. Mi történt, mit kellett elszenvednünk a rendőri atrocitások során?

3. Hírértékű akciók, a történetekben szereplők mindegyik oldalon számolnak a tüntetés hírértékével, ez szerves része az akcióknak.

4. A rendőrök bemutatása és a rendőri cselekedetek értelmezése.

5. A pozitív szereplők, a hősök cselekedeteinek bemutatása.

6. A globalizáció negatív figuratív magja. A negatívan bemutatott globalizáció kép tömör magja, ami segít értelmezni a többi részletet, ezt figuratív magnak nevezzük. Ez, mint egy kristályosodási mag rendezi el a többi részletet.

7. A globalizáció pozitív figuratív magja. A levelezőlistára feltették Kopátsy Sándor: A prágai tüntetések tanulsága című írását. Ez az írás bemutatja a globalizáció pozitív oldalait is és kritikus az anarchista tüntetőkkel szemben.

8. A tüntetők maguk is a globalizáció részei, egy soknemzetiségű mozgalom tagjai, ezt is szépen bemutatják a szövegek. A globalizáció ellenesség maga is globális jelenség.

9. A leírt képekben erős a baloldali hagyomány, bár ezt nem biztos, hogy vállalják a résztvevők.

10. A szociális reprezentáció hatékonyságát növeli, ha kép is megjeleníti, e képet is igyekszem bemutatni. Hogyan lehet képben megérteni a bonyolult fogalmat, a globalizációt és a hozzá való negatív viszonyt?

11. Megjelenik a diskurzusban a tudományos vita Kopátsy Sándor és a vele vitatkozó közgazdász személyében.

12. A történeteknek értelme van, a cselekedeteknek szándékolt, vagy szándékolatlan eredménye van, s ez is szocializáló tényező: a hősök cselekedete eredményeképpen valami megváltozik.

13. Ez a globalizáció-kép erősen konfliktusos, s ez a konfliktust megszemélyesítők rendőrök és tüntetők szemben állásában is megmutatkozik.

14. A tüntetők is sokfélék, van helyes és helytelen tüntetési magatartás, és ennek negatív következményei is vannak. Ez is tanít helyes és helytelen ellenállásra.

Domschitz Mátyás: A globalizáció zöld narratívája
Vissza az oldal tetejére

A globalizáció ellentmondásai


Az ellentmondások három fő szféráját kell kiemelnünk.

1. A gazdasági javak és források eloszlása

Kétségtelen, hogy a világ gazdaságilag-technikailag legfejlettebb részében, az euro-amerikai vagy atlanti centrumban sokkal több ember, a társadalomnak mintegy kétharmada él viszonylag tisztességes, stabil jólétben, biztonságban, birtokában van az ehhez szükséges kultúrának és eszközöknek. Ez több mint bármikor ezelőtt volt a világon. Ezt nevezik fejlődésnek, de ha valaki a posztmodern gondolkodás szellemében kifogásolja ezt a szót, legalább többülésnek. Valóban akár azt is meg lehet kérdőjelezni, hogy a jólétet fejlődésnek nevezhetjük-e. (Ha például azt kérdezzük: vajon boldogabb is lett-e az egyes ember vagy darabjaként is értékesebb, mint, mondjuk ezer évvel ezelőtt? Ilyenkor a válasz mindenképpen a nem.) Azt azonban senki sem tagadhatja, hogy a többülés bekövetkezett. Ma több ember él a Földön, mint azelőtt, több ház, több gép, több jármű, több út, több könyv, darabszámban több kulturális termék van a birtokunkban, mint akármikor.

Ebben a helyzetben még kiáltóbb tény az eloszlás egyenlőtlensége. Amit azzal a számmal lehet megfogalmazni, hogy ma a világ 20 százalékának a kezében van a gazdasági források és javak 80 százaléka. Legfeljebb az atlanti országokban valamivel több a 20-nál, Fekete-Afrikában meg kevesebb. De a dichotómia fennáll. És ez a szakadék - az egész világra kivetítve - még mélyebb, mint korábban. Különösen, ha a világtársadalom a globalizáció folytán mind zártabbá válik.

2. A demokrácia szintje és elosztása

Nincs módom most itt a használt terminológia kifejtésére és indoklására, ezért csak jelzem, hogy Arisztotelész - Karl Popper - és Robert Dahl kifejezéseivel próbálom a helyzetet leírni.

Az autokratikus, monarchikus, minden ízükben zárt rendszerek után a fejlődés (vagy többülés) során olyan új politikai formák jöttek létre, amelyek a kevesek uralmát (oligarchia) megvalósítva némiképpen nyitottabbá váltak a társadalmi közakarat figyelembe vételére. Néhány demokratikus kísérlet kivételével (Athén) - amelyek azonban szükségszerűen meglehetősen korlátozattak maradtak - csak az újkor euro-atlanti világában vált szélesebb körben lehetővé a demokrácia ideáljának megközelítése, a demokratikus poliarchia formájában. Dahl nevezi így a mai szintet, amely egyrészt a legtöbb, amit a demokrácia terén az emberiség eddig elért, másrészt azonban még mindig nem nevezheti az ideál megvalósításának. Már csak azért sem, mert voltaképpen ezen a téren is csak az emberiség 20 százaléka jutott el erre a fokra. Jobbára azoknak, akik az anyagi biztonságot is jobban megszerezték. Mivel úgy van ez, ahogy a biblia mondja: akinek van, annak adatik, akinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, amije van.

A globalizáció korunkban ugyanúgy konzerválja ezeket az arányokat, mint a gazdasági viszonyokat.

3. Univerzális globalizáció és rész-globalizáció

A globalizáció elégtelensége és zártsága azt is lehetővé teszi, hogy az egész földgolyóra kiterjedő egységes folyamat helyett a világ egyes részei éppen különállásukat erősítsék meg technikai, gazdasági és tudományos forradalmak segítségével. Ezt tartalmazza Samuel P. Huntington helyzetelemzése. Ma sokféle szólal meg a huntingtonizmusnak az a vulgáris formája, amely ezt a lehetőséget már-már kikerülhetetlen sorscsapásként jellemzi. Ezt nem fogadhatjuk el. A civilizációk vagy kultúrák (Huntington azonos értelemben használja a két fogalmat) regionális harca, és ennek keretében a fundamentalizmus(ok) globalizációja nagyon is valóságos veszély.

Nem egy hagyományos kollektív, közösségi magatartás áll itt szemben a modern társadalom vértelen individualizmusával, hanem egy alacsonyabb fokú, középkori, törzsi-etnikai-vallási identitás válik a globalizáció lehetőségeivel harcos fundamentalizmussá, és akarja elsöpörni a civil társadalom magasabbrendű libertárius közösségét.

Úgy van ez, ahogy a zsarnoksággal: Ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van - mint a költő mondta. Ahol pedig globalizáció van, ott mindenben globalizáció van. Nemcsak a fejlődés, nemcsak a demokrácia globalizálódik, hanem a zsákutca, az elmaradottság, az autokratikus fundamentalizmus is. Amíg fennáll a 20-80 százalék rendszere, legfeljebb annyi történhet, hogy mások kerülnek bele a 20 százalékba. És kezdődhet minden elölről.

Két út áll előttünk

Ismét idézhetünk itt egy népdalt: Két út áll előttem, melyiken induljak? Ez a helyzet állt elő újra az emberiség történelmében is. Legalább két út - természetesen rengeteg változattal.

1. Kevesebb demokrácia, nagyobb koncentráció

Ez az út az elkülönült hatalmi centrumok külön globalizációját és harcát, a demokrácia (a poliarchia) korlátozását jelenti. Visszaállítják a társadalom zártságát, a civil társadalmat pedig belefojtják az infoténment, eduténment, kultoténment és végül a szocioténment világába. (E manapság nemzetközileg ironikusan használt kifejezések második felét az entertainment, azaz szórakoztatás szóból képzik.) Ebben is lehet élni, mert az elnyomás eszközei is globalizálódnak, a fegyverek és titkosrendőrök elnyomásánál sokkal kellemesebb a ténmentokrácia.

A dolgok ilyen alakulásának vannak jelei. Huntington kritikusan beszélt arról, hogy a nyugati világ már régóta igazi harmónia nélküli eufóriában él. Most ennél még többet kell mondanunk. 1990, a szovjet rendszer összeomlása óta ugyanezt a világot a katarzis nélküli hamis eufória jellemzi. Nem képes szembenézni saját történelmével. A kultúra nem technikai okok miatt veszített szerepéből, hanem azért, mert maga is belenyugodott a katarzis hiányába.

2. Nem kevesebb: több, erősebb, civil demokrácia

Ez a másik út, van-e lehetősége? Csak akkor, ha a demokrácia új szintjét lehet megteremteni. Amely a jogok és a kisebbségek védelme, a poliarchia mellett nagyobb hangsúlyt ad a szolidaritásnak, a - belsőként, kötelezettségként értelmezett - kötelességnek, a részvételnek és az egyenlőségnek. Amely a civil társadalom elvét globalizálja. Amely - folytatva a monarchia, oligarchia, poliarchia terminusainak sorát - a szó legteljesebb értelmében vett pánarchiát vallja ideáljának.

El tud-e ezen az úton indulni az emberiség? Ezt a jövő fogja megmutatni.

Vitányi Iván: A civilizáció és a kultúra paradigmái
Vissza az oldal tetejére

Koordinációs mechanizmusok a globalizációban


A koordinációs mechanizmusoknak jelentős mennyiségű és értékű irodalma van. Magam mindmáig Kornai János (1983) gondolatmenetét használom a legszívesebben. Kornai azt mondja, hogy a társadalmi (s ezen belül a gazdasági) koordinációnak négy alapvető mechanizmusa különböztethető meg: a piaci, a bürokratikus, az etikai és az agresszív koordináció. Kornai hangsúlyozza, hogy olyan társadalmat még nem ismertünk, amelyben csak egy koordinációs mechanizmus működött volna (tehát a valóságban mindig az említett mechanizmusok valamilyen kombinációjával találkozunk), ugyanakkor minden társadalomban létezik egy domináns koordinációs mechanizmus.

Úgy tűnik, hogy a 20. század a piaci koordináció diadalát hozta. A közelmúltban megjelent a Fortune magazinnak egy különszáma, amely az üzleti tevékenység, a "business" jövőjéről szól, s ezt a századot "a kapitalizmus századának" nevezi. Ebben a különszámban Paul Krugman, aki mind a "komoly" mind a "népszerűsítő" szakirodalomban az egyik legbefolyásosabb közgazdász napjainkban, azt fejti ki (Krugman, 2000), hogy (a jelen tanulmány terminológiájába "áttérve") végső soron bebizonyosodott, hogy a ma elképzelhető koordinációs mechanizmusok közül a piac a leghatékonyabb, az ettől való eltérésre irányuló kísérletek rendre kudarcot vallottak. A piaci koordináció hatékonyságába vetett hitünket természetesen nem csupán Krugman fejtegetésére alapozzuk: empirikus és elméleti érvekkel egyaránt alá tudjuk támasztani. Legfőbb empirikus érvünk épp a közép- és kelet-európai országok átalakulási folyamata, amelynek során a hatékonyság szinte hihetetlen mértékben javult a régióban. Félreértés ne essék, ezzel nem az átmenet egészét értékelem; a következmények átfogó elemzése nem lehet e dolgozat tárgya. Azt azonban aligha vitatja bárki, hogy a szűken értelmezett gazdasági hatékonyság drámaian növekedett, akár a szerkezetátalakítás sebességét, akár a termékek piacképességét vagy a termelékenységet tekintjük.

A piaci koordináció hatékonyságára vonatkozó elvi okfejtés gondolatmenetét az alábbi pontokban foglalom össze (Chikán, 1997):

1) A piaci koordináció az, amely a szóba jöhető alternatívák közül a leginkább dinamizálja a társadalmat. A piaci koordináció alapvető eszköze a verseny, amely megteremti a fogyasztói igényekhez való állandó alkalmazkodás kényszerét, elvezet a folyamatos innováció szükségességéhez, és azt a gazdaság működése a társadalmi jólét gyors fejlődésének lehetőségére fordítja le.

2) A piaci koordináció másik hallatlanul fontos tulajdonsága, hogy úgy képes átmenetet teremteni a gazdaság különböző létszférái között, hogy közben meghagyja azok viszonylagos önállóságát. Képes a gazdaság kapcsolatát megteremteni más létszférákkal, a fogyasztó értékítéletét közvetíteni például az oktatással, az egészségüggyel, a művészetekkel kapcsolatban, anélkül, hogy közvetlenül beavatkozna azok sajátos belügyeibe - ezzel segíti egy harmonikus társadalmi struktúra előállítását.

3) Végül nagyon fontos tulajdonsága a piaci mechanizmusnak, hogy több olyan általános tulajdonsága van, amelyek a társadalom számára pozitív tartalmat hordoznak: a résztvevők számára megteremti a döntési szabadság lehetőségét, kialakítja és fenntartja a tisztességes verseny kereteit, a szereplők egyenrangúságára épít. Ezek olyan értékek, amelyeket az emberek általában fontosnak tartanak.

Természetesen a piaci koordináció alkalmazásának és hatékonyságának is megvannak a korlátai. Vannak igen hangsúlyos értékek a társadalomban (például az esélyegyenlőség gondolata), amelyeket a piaci koordináció eszközei nem képesek megfelelően kezelni. Ezért bizonyos radikális közgazdászokkal ellentétben én úgy vélem, hogy az egyéb koordinációs mechanizmusokra (mindenekelőtt a másik hosszú távon stabil típusra, az állami szerepvállalásra építő bürokratikus koordinációra) nem csak a piaci tökéletlenségek (market failures) miatt, hanem a társadalom értékszerkezetének bonyolultsága következtében is szükség van. E kérdés részletesebb tárgyalására fő témánk szempontjából itt nincs szükségünk.

A globális koordináció kettőssége és intézményi rendszere

A piaci koordináció sok évszázada jelen van az emberiség történelmében - nem új jelenségről van tehát szó. Érdemes azonban figyelmet fordítanunk arra, mi az oka a kiterjedésének, annak, hogy az elmúlt évtizedekben az országhatárokon átnyomulva globálissá válik. Természetesen bonyolult (sok oldalról megközelíthető) összefüggéslánc vezethetett ide, ebből én két olyan tényezőt emelnék ki, amelyeket az üzleti világ szempontjából a legfontosabbnak tartok (jelentőségük túl is mutat az üzleti világon). A fogyasztói szükségletek robbanásszerű bővülése (általános növekedése és választéki szélesedése) szükségessé tette a termelés és a fogyasztás egyre kiterjedtebb nemzetköziesedését, a technikai fejlődés (mindenekelőtt az informatika és a logisztika fejlődése) pedig a lehetőségét teremtette meg a globális gazdaságnak.

A piaci és a bürokratikus logika

A piaci koordináció nemzetköziesedése, végső soron a világ működési logikájának globalizálódása a globális ügyekre irányuló koordináció megkettőződését jelenti. A világkoordináció ügye a legutóbbi időkig a bürokratikus koordináció logikájára épült: ennek fő hordozói a 19. század óta a nemzetállamok, ezek hozták létre saját, politikai racionalitásra épülő logikájuk kiterjesztéseként a hasonlóképpen a politikai racionalitásra épülő nemzetközi szervezeteket, illetve folytattak a maguk hatáskörében koordinációs tevékenységet. Természetesen ebben a bürokratikus-politikai logikában is vastagon megjelentek a piaci és a gazdasági szempontok, de csak mint külső mérlegelendő tényezők. A nemzetállamokra és a bürokratikus koordinációra épülő működés főszereplője a szavazatmaximáló politikus, akinek működési logikája alapvetően eltér a piaci koordináció főszereplőjétől, a profitmaximalizáló üzletemberétől, aki (a multi- illetve transznacionális vállalatok szervezeti hátterének támogatásával) a gazdasági, üzleti racionalitásra építve próbálja irányítani a társadalom működését.

Ez a kettősség határozza meg napjaink világának működését. Senki nem tudja, hová fejlődik a dolog: hiszen történelmi léptékben nagyon új jelenségről van szó. Az azonban bizonyos, hogy a politika (illetve a bürokratikus koordináció) évszázadokon keresztül tapasztalt dominanciája a nemzetközi kérdések kezelésében megrendült, és ma nehéz lenne megmondani, hogy a kétféle koordinációs mechanizmus közül melyik vezeti ténylegesen a világot.

Engedtessék meg néhány megjegyzés a jelenlegi helyzettel kapcsolatban. Nagyon érdekes, hogy a két, alapjában eltérő logika között sok fontos azonosság is található. Az egyik, amely különösképpen nehézkessé teszi az "egyezkedést" az, hogy mindkét főszereplő, a szavazatmaximáló politikus és a profitmaximalizáló üzletember is kényszerpályán mozog a preferenciáit illetően. Elméletileg és empirikusan is könnyen belátható, hogy ha nem a saját logikájának megfelelő maximalizáló magatartást tanúsítja, elveszett. (Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy amikor itt maximalizálásról beszélek, nem az alaptankönyvek - s egyúttal az alapkritikusok - szűk látásmódját követem. Tetszőleges korlátozó feltétel vehető számba, ha konkretizálni vagy akár matematikailag kifejezni akarjuk a maximumot - azaz egy elvi maximumhoz képest rengeteg kompromisszum köthető -, ettől azonban tény marad, hogy ha az üzletember bevételei nem haladják meg tartósan és a versenytársainál nagyobb mértékben a kiadásait, és ha a politikus a választáson nem szerez a versenytársainál több szavazatot, "akkor neki annyi" - ahogy mostanában mondani szokás.)

Fontos hasonlóság továbbá, hogy a társadalom mind a piaci, mind a bürokratikus koordinációval, illetve ezek megvalósítóival szemben megfogalmaz olyan etikai elvárásokat, amelyek átvezetnek bennünket az etikai koordináció birodalmába. Ezek az etikai elvárások elvben, első látásra idegenek mind a profitmaximalizáló üzletember, mind a szavazatmaximalizáló politikus számára, korlátozzák önálló hatékonyságukat. Erre a dolgozatban még visszatérünk.

Végül nagyon fontos megemlíteni, hogy mindkét szereplőtípus hajlamos az agresszióra. Kornai azt mondja, hogy a társadalomban azért nincs semmiképp koordinációs vákuum, mert ahol a másik három mechanizmus nem működik, azaz ahol csak lehetőség nyílik rá, ott belép az agresszív koordináció. Ez egyébként tisztán következik a maximalizáló hajlandóságból; hiszen ahol valamelyik más koordinációs mechanizmus nem működik, ott a politikus vagy az üzletember számára új tér látszik nyílni (valamilyen korlátozás, szabályozás eltűnt), amelybe neki be kell nyomulnia, ellenkező esetben azt az ellenfelei teszik meg.

Ma még nyitott kérdés, hogy jó irányba viszi-e az emberiség fejlődését a világ ilyetén megkettőződött működési logikája. Egy dolog biztos: nem lehetünk valami büszkék a nemzetállami logikára és a rá épülő bürokratikus koordinációra, amely az elmúlt másfél-két évszázadban egyre szofisztikáltabb intézményrendszert alkalmazva uralta a világot. Ennek jegyében és keretei között természetesen sok jó történt: iskolarendszerek épültek ki, nemzetközivé vált a kultúra és a tudás, kiterjedt a szociális és egészségügyi ellátás - és még sorolhatnánk. De (amellett, hogy az említett jótékony fejlemények hatékonysága manapság egyre kérdésesebb) ugyanerre a nemzetállami logikára épülve folytak a területszerző háborúk, alakultak ki a nemzetiségi, kisebbségi elnyomás változatos formái, folyik alapvető emberi szabadságjogok korlátozása is. Nem hiszem, hogy a piaci koordináció térnyerése önmagában semlegesítené vagy megoldaná a jelzett problémákat, de nagyon sok vonatkozásban eltérő síkra helyezve a kérdéseket, legalábbis új válaszokat fog rájuk keresni.

Chikán Attila: A gazdaság globalizációja és a civilizációk különbözősége
Vissza az oldal tetejére

Mit várhatunk a globalizációtól?


Ha összefoglalóan akarjuk értékelni a globalizációt, célszerű abból kiindulni, hogy önmagában semmi nem jó vagy rossz, a globalizáció sem: vannak kedvező és kedvezőtlen hatásai egyaránt. Bizonyos jelenségek arra utalnak, hogy a globalizáció jelenségével szoros kölcsönhatásban - ha tetszik, ha nem - uniformizálódnak az emberi szükségletek. Ma a világ minden repülőterén ugyanazokat a termékeket lehet megkapni, ugyanazok a tollak vannak az írószerboltokban, ugyanazokat az üdítőket követelik maguknak a gyerekek, ugyanazon tévéműsoroknak van sikere és ugyanazokat a slágereket dúdolják (üvöltik) mindenütt. Az igények kielégítésének módja is uniformizálódik: magam sem értem pontosan, miért vette át Európa oly gyorsan az amerikai bevásárlóközpont-kultúrát, azt viszont értem, miért kell ugyanazokat a kurzusokat meghallgatni a világ minden Business Schooljában ahhoz, hogy valaki MBA fokozatot szerezzen. Úgy tűnik, kialakulóban van egy olyan általános, az emberi élet elemeire vonatkozó konszenzus, amely globálisan érvényesül. Ha optimisták akarunk lenni - s miért ne lennénk azok -, akkor hihetünk abban, hogy erre ráépülnek, ráépülhetnek a helyi (nemzeti) kultúrák, s feloldhatják a dögunalmas uniformizálódást. Ennek a jelei a fejlettebb országok kulturális életében megtalálhatók, bár nem mindig meggyőző erővel - e téma tárgyalása is kimutat dolgozatunk fő irányából.

A globalizáció a maga logikájával történelmi léptékű új választ adhat az emberiség néhány nagy problémájára - olyanokra is, amelyeket a piachoz kapcsolunk, s olyanokra is, amelyeket a nemzetállamok keretei között nem tudtunk kezelni. Nosztalgiázni vagy a globalizációt átkozni nem vezet sehová: bármit teszünk is, az emberek többé nem fognak hosszú téli estéket tölteni a fonóban egymásnak énekelgetve; illetve, ha teszik, akkor ezt szabad választásként, s nem alternatívák hiányában cselekszik. Az új válaszokat, amelyeket keresünk, én elsősorban a tudás alapú társadalom felé mozdulás irányában vélem megtalálni. Ez tanít meg bennünket az ember és az emberi értékek mélyebb tiszteletére, beleértve a saját és az idegen kultúra harmonizálására irányuló képességet is. Ezekre az értékekre támaszkodva kaphat az etikai koordináció a jelenleginél lényegesen nagyobb teret az emberi társadalom, s ezen belül a gazdaság szabályozásában, lehetővé téve olyan tényezők összehangolását is, amelyekkel a két, jelenleg a dominanciáért küzdő erő, a piac és az állam, nemigen tud mit kezdeni.

A gazdasági globalizáció és a civilizációk

Éppen a civilizációs, tágan értelmezett kulturális különbségek, amelyek napjainkban (elsősorban a 2001. szeptemberi amerikai terrortámadás után) különös élességgel jelentkeznek, teszik fel talán a legfontosabb új kérdéseket.

Mi következik a fentiekből a gazdasági globalizáció és a civilizációk kapcsolatára? Ha bárkinek kételye lett volna afelől, hogy ilyen kapcsolat létezik, azt bizonyára meggyőzték a szeptember 11-e utáni események. Szerintem a terrortámadás nagyon nagymértékben épp a civilizációs háttere miatt sokkal több egyszeri eseménynél. Számomra ez elsősorban kulturális sokk, és úgy vélem, nagyon világos, hogy a politikai/katonai válasz (amelynek indítékai és vezérlő motívumai között a kulturális tényezőknek prominens szerepe van) semmiképpen nem vezethet el a terrorizmus problémájának megoldásához, legfeljebb az átmeneti kezelésére alkalmasak. Jogos tehát felvetni a kérdést: milyen kapcsolatban vannak a gazdasági globalizáció korábban kifejtett jellemzői és hatásai az emberiség civilizációs kérdéseivel, a különböző civilizációk együttélésével, sőt integrálódásával? A kérdést sok oldalról lehet vizsgálni, a következő áttekintés a közgazdász nézőpontjából fogalmazódott meg.

Régóta evidens, hogy a különböző nemzeti kultúrák, az eltérő civilizációk egymástól különböző gazdasági és gazdálkodási értékekre, paradigmákra épültek/épülnek, s hogy ennek a nemzetközi kereskedelemben szerepe van. Az újdonság a globalizáció következtében megváltozott gazdasági kapcsolatrendszer új minőségében van: ez a civilizációknak sokkal szorosabb kapcsolatát eredményezi. Ennek lényege, hogy míg az eltérő civilizációkat képviselő gazdasági szereplők korábban diszkrét pontokon, rendszerint valamilyen - például termelési - folyamatot lezáró tevékenységcserében (ennek tipikus formája az áruvilág vételi/eladási aktusa) kerültek egymással kapcsolatba, ma a gazdasági tevékenység folyamatában kell együttműködniük. Az eddigi, általában egysíkú (többnyire vevő-eladói, ritkábban tulajdonosi-munkavállalói) kapcsolatok helyére sokrétű, sokféle szerepet kínáló illetve megkövetelő multikulturalitás lép. A magam részéről a következő területeken tartom kiemelkedően fontosnak a globalizáció korábban említett jellemzőinek civilizációs hátterét.

* Az egyes civilizációk, kultúrák triviálisan eltérő értékekre épülnek, s ezekből a különböző helyzetek eltérő megítélése illetve eltérő magatartásformák választása következik (egyetlen példa: az idő és a pontosság eltérő értékelése).

* A különböző értékekből eltérő etikai normák következnek, s eltérések a mi "jó" (helyes) és mi "nem jó" (nem helyes) értelmezésében (példaként az ügyfelek közötti ajándékozás vagy a gyermekmunka megítélése hozható fel).

* Ismét csak az eltérő értékek következtében különböző lehet a hatékonyság kritériuma (például a gyorsaság értékelése vagy a minőség, tartósság megbecsülése).

* A nagymértékben intenzifikálódott kommunikáció megnövelte a világ soknyelvűsége mögött rejlő szemantikai eltérések jelentőségét. A közös nyelv (angol, spanyol vagy bármelyik) egyes szavai mögött az egyes kultúrák képviselői nem feltétlenül azonos jelentéstartalmat éreznek.

* Az intézményi rendszerek eltérő volta, a hierarchia illetve, az egyes szereplők közötti hatalmi távolság különböző értelmezése sajátos jelentőséget kap, amikor például különböző kultúrák képviselőinek kell egyazon szervezetet üzemeltetniük.

* Az egyes országok, régiók fejlődésbeli különbözősége, az országok, régiók közötti folyamatos differenciálódás sokkal átláthatóbbá válik a globalizáció folyamatában. A folyamatok átértékelődnek, korábban nem létezett, sajátos dimenziókat kapnak (például a nemzetközi kereskedelem vagy környezetvédelem egységes szabályozásának civilizációnként eltérő értékelése, illetve ennek hatásai).

* A globalizációs kihívások személyessége, a globalizáció egyénekig ható következményei nagyon különbözőek az egyes civilizációk képviselői számára, hiszen eltérően ítélik meg a személyes szféra tartalmát, jelentőségét.

Fontos hangsúlyozni, hogy a fenti különbségek természetesen nem a globalizáció következményei, ezek többsége évszázadok fejlődésének eredménye. A globalizáció azonban kiemeli és új megvilágításba helyezi őket. Nagy kérdés, amelyre sem a gyakorlati élet, sem a tudomány nem adta meg a választ, hogy a globalizáció mely területeken és milyen mértékben fogja csökkenteni/felszámolni, és melyeken fogja növelni/kiélezni ezeket a különbségeket. Megítélésem szerint ez ma az emberiség fejlődésének egyik kulcskérdése.

Chikán Attila: A gazdaság globalizációja és a civilizációk különbözősége
Vissza az oldal tetejére

Vissza a címlapra