A jövő
minősége - a minőség jövője
Kiadva: 2008.03.12
Tartalom
A minőségügy a második világháború alatt és után szép karriert futott be, de ugyanakkor mára kifulladni látszik. Az elmélet páratlanul kidolgozott, de a gyakorlat - néhány kritikus iparágtól (mikroelektronika, autóipar, gyógyszeripar) eltekintve - formális, a nagyvállalati leépítések kedvelt alanya.
Mindez abban nyilvánul meg, hogy a felső vezetés és a minőségügyi szakemberek nem kommunikálnak egymással érdemben, a tanúsítások "szóbaállási szintje" egyre lejjebb száll, és a valódi minőségirányítás helyébe a jól megfizetett auditorok és kevésbé jól megfizetett, megtűrt minőségügyi felelősök hosszú ebédje lép évente egyszer.
A dokumentálás formális, nincs igazán használatban a mindennapi életben, csak az audit idejére teszik úgy-ahogy rendbe.
A gazdasági szervezetek új kihívások előtt állnak, gyakran zsigerből válaszolnak az élet új kérdéseire, és a végeredmény: hanyatlás, meg nem felelés, örökös fluktuáció, permanens átszervezés.
A globalizáció lebontja a határokat, sok kisvállalat pedig nyelvi nehézségekkel küzd - a gyakorlati problémákig el sem jut. Emiatt mindenhez közvetítőt kell igénybe venni, a pályázatokról rendre lemaradnak, és minden tevékenysége egyre költségesebb lesz. A fenntartható fejlődés szép dokumentumokban ölt testet, de sokan a létükért küzdenek, mindenféle fejlődés helyett. A környezeti kihívásokra adott válaszok formálisak, csak a dokumentáltságig jutnak el sokszor. A klímaváltozást távoli, megfoghatatlan fogalomnak vélik, amelynek helye a Spektrum tv-ben van. Pedig ezek a változások egyre közvetlenebbül hatnak a mindennapjainkra és a válaszokról gyakran fogalmunk sincs - az általános szólamokat nem tudjuk mindennapos tevékenységekre lefordítani.
Pedig hosszú távon nem maradhat fenn olyan szervezet, amelynek nincsenek tervei ezekre az új kihívásokra. A társadalom egyre zajosabb, egyre inkább követeli a szervezetektől a gazdasági mellett a társadalmi szerepvállalást, előbb csak a saját szakterületén, de később minden egyébben is.
Megdőlni látszik az eddigi minőségügyi szabványok alaptétele, miszerint a minőség nem "jó minőség", hanem "elvárt minőség", mármint amit a megrendelő elvár. Egyre gyakrabban ez már abszolút minőséggé kezd válni, amibe az eddig emlegetett tényezők a hangos civil szervezetek és az új szerepet játszó állam formájában közvetlenül is beleszólnak.
Eszközöknek nem vagyunk híján: minden vezetői tréning kötelező tárgyai a minőségközpontú vezetés, a totális minőségi megközelítések, a benchmarking, a hat szigma, Lean-menedzsment stb.
A világ azonban megváltozott: már nem kétpólusú, már nem klasszikus Keynes-i, már a neoliberalizmus is ingadozik. Új pólusok jelentek meg - Kína, India - amelyek eleszik előlünk az olajat és az élelmiszert, elveszik a munkánkat. Már nem országok, hanem multinacionális cégek, birodalmak uralkodnak - az adóparadicsomokkal együtt.
Az új jelszó: a fenntartható fejlődés. Míg korábban a minőségi munka és a minőségi termék garantálta a fejlődést, mára ez már kevésnek bizonyult. A fenntartható fejlődés a társadalmi, gazdasági, technikai és természeti viszonyok fenntarthatóságát jelenti, nem a mindenáron való fejlődést - az már eleve lehetetlenné vált, mivel a munka és a nyersanyag korlátozott.
Kezdetben - a múlt század hatvanas éveiig - a minőségellenőrzés volt a kulcsszó. Kezdetben csak a végtermékeket ellenőrizték, később már a gyártás, szolgáltatás közben, az egyes lépések végén volt szigorú ellenőrzés. Ez elegendő is volt, a termelés közel azonos helyen folyt, a szabályozás a gyártásközi kiszűrés útján valósult meg.
Kb. 1990-ig a minőségbiztosítás dominált: elsősorban japán és amerikai minták alapján kezdtek termelni, megjelentek az első auditok, vagyis nem csupán a termelést magát, hanem a körülményeket, a termelés minőségére ható tényezőket is igyekeztek feltárni. Nagy fellendülés volt a konferenciaiparban, mert volt kicserélni való tapasztalat.
A kilencvenes évektől megjelent a TQM, a minőség ügye minden termelési és gazdasági folyamatba igyekezett beépülni, megjelent a totális minőségügyi gondolkodás igénye. Az állandónak és függetlennek hitt minőségszabványok felülvizsgálatra kerültek, új előírások, egyre magasabb elvárások fogalmazódtak meg.
És végül az új évezred meghozta a környezeti hatások totális összeolvadását. A minőségi szemlélet már többé nem független a társadalomtól, a klímától, a globális kultúrától.
*
Van sok menedzseri kezdeményezés, amelyek függetlenül alakultak ki a minőségügytől, és ennek elsősorban az az oka, hogy a menedzsment soha nem is tette igazán magáévá a minőségügyet. Az emberi erőforrások menedzsmentje, a tudásmenedzsment, a kockázatmenedzsment, az információtechnológiák alkalmazása, a kreatív és avatgard vállalati struktúrák nem tudnak mit kezdeni a szabványokon alapuló minőségüggyel.
Maga a klasszikus, szabványokon alapuló minőségirányítás is problémákkal küzd a maga határain belül: sokszor már nem elég a szabványnak való megfelelés tanúsítása, egyes partnerek és beszállítók már a tanúsító személyét vagy szervezetét is előírják, azt sugallva, hogy vannak a megfelelésnek fokozatai.
Új központi fogalom az üzleti életben a "kiválóság". Ez már önmagában is értelmezhetetlen a hagyományos minőségügy keretein belül, hiszen a szabványnak csak megfelelni lehet, kiválóan megfelelni vagy kevésbé megfelelni nem. A nem-megfelelőségeket auditori tanácsokká változtatják, hogy a tanúsíttató - aki egyébként az auditort fizeti - meg ne sértődjön és nehogy másik, jobban +megfelelő" auditort keressen.
A kiválóság nem egzakt fogalom, de valami ilyesmit jelent:
- saját üzleti céljaink túlteljesítése;
- bejutás a saját iparágunkban a legjobbak közé (nézzük meg a küldetések szóhasználatát: általában szuperlatívuszokat használ, földrajzi vagy iparági vonatkozásban - hol van már a "tisztes ipar" - vajon az egy Michelin-csillag és a három Michelin-csillag hogyan egyezik a kiválóság fogalmával?);
- világszínvonal, azaz megfelelés a globalizáció által megfogalmazott szabályoknak (olvassuk el bármely filléres csoki apróbetűs termékismertetőjét - ez kiválóság? Oda nem illő anyagok, minimális értékes tápanyagok, túllihegett csomagolástechnika és 90 %-ban szemét - ez a kiválósága a kiválósági díjas multi termelőnek?)
Bizonyos tekintetben a szabványaink, amelyek a minőségmenedzsment globális megközelítését ma szabályozzák, még féllábúak (MSZ EN ISO 9000:2005 és MSZ EN ISO 9004:2001).
Mert bár megkívánják a vevőközpontúság, a vezetői felelősség, a munkatársak bevonása, a folyamatszemléletű megközelítés, az irányítási rendszerszemlélet, a folyamatos fejlesztés, a tényeken alapuló döntéshozatal, a beszállítók és a szervezet kölcsönös előnyeinek betartását, a a fenntartható fejlődéssel és a vállalatok társadalmi felelősségével nem tudnak mit kezdeni.
Nem is garantál semmit a szabványok betartása, csak valószínűsíti, hogy ha ezeket betartja, akkor általában számíthat a gazdasági és pénzügyi sikerre, a partnerek megelégedésére. Persze, ettől még vígan csődbe is mehet.
A minőségmenedzsment válságban van, a hagyományos minőségügyi rendszerek nem üzleti szemléletűek, vagy csak részben azok. Csak ott építik be az üzleti gondolkodásba, ahol a minőség közvetlen termelőerő.
A minőséggel kapcsolatos akciók sokszor utólagosak és a kifejezetten az auditokra koncentrálnak.
*
A modern üzleti élet teljesítményközpontú, a minőségirányítás nem feltétlenül az. A gazdasági szervezetek a teljesítmény leírásárára és mérésére törekszenek, nem pedig a minőségből vezetik azt le.
Már nem érvényes az a klasszikus minőségügyi mondás, miszerint "örülünk minden hibának, amit mi fedezünk fel", ugyanis a hiba közvetlenül és mindig rontja a teljesítményt és ezzel a gazdasági eredményességet, ezért extrém hibanélküli stratégiák születnek, amelyek persze betarthatatlanok, és mérhetetlenek, de legalábbis a minőségirányítás szempontjából értelmezhetetlenek.
Spencer Hutchens szerint a minőségmenedzsment az érdekelt felek követelményeinek való megfelelés. Az érdekelt felek: tulajdonosok, ügyfelek, munkavállalók, szállítók és az egész társadalom.
Az Amerikai Minőségügyi Szervezet megközelítése etikai alapú: akkor jó, ha a minőségi törekvések egyben etikusak is.
Noriaki Kano japán minőségguru tovább bonyolítja a definíciót: el kell dönteni, hogy a minőség menedzsmentje, vagy a menedzsment-minőség menedzsmentje a fontos. Az előbbi ügyfélközpontú, az utóbbi már szélesebb tömegeket céloz meg, vagy legalábbis ezt sugallja. Noriaki Kano megoldása egyszerű: a menedzsment minőségének javítása eredményezi a fenntartható fejlődést.
Juhani Anttila egyenlőséget tesz a minőségmenedzsment és a menedzsment minősége közé, a minőségirányítási rendszer új dimenzióba emelve egyszerre jelent irányítási rendszert és minőséget.
Kinek van igaza?
Bizonyára mindenkinek van valamennyire igaza, de a megoldás valahol a "minden érdekelt fél" körül lehet. Szokás a "stakeholder" megnevezés alkalmazása a kockázatot viselő felek megjelölésére - de ez a kockázat egyre nagyobb, egyre szélesebb körű, és olyan felek jelennek meg, akikre gyakran nem is gondolunk.
A múlt század hetvenes éveiben kezdődött, kulturális és gazdasági folyamat, sőt ezek egyszerre jelentkeznek. A gazdaság, a technika, a politika, a kultúra és ezek együtt az egész Földre kiterjedő, egységes szabályok szerint működő rendszereket hoznak létre; ezek a rendszerek ráépülnek az addig kialakult struktúrákra, elnyomják, átszabják azokat. Ráadásul ezek a szabályok vadak és gorombák. A világ működésének régi, megegyezésen alapuló szabályai már csak nyökögve működnek, a régi értékek szégyellik magukat és elkullognak. A kölcsönhatások a legváratlanabb helyeken és időben tűnnek föl és végigszáguldanak az egész Földön.
A változások kiszámíthatatlanok, kivédhetetlenek.
Minden áramlik: a tőke, a munkaerő, az emberek maguk, az áruk, az információk - de a problémák is.
A globalizáció sokáig kézben tartható és vezérelhető, tudatos folyamat volt: a gyarmatosítás, majd a világháborúk átlátható helyzetben új együttműködéseket és szabályokat eredményeztek.
A nemzetállami struktúrák lebomlása a hetvenes-nyolcvanas években gyorsult fel, párhuzamosan a kommunizmus megszűnésével. A neoliberalizmus megszüntette a korábbi mozgások és áramlások korlátait, az európaiság eszméje és a többi kisebb-nagyobb regionális együttműködés gyorsította a hatásokat. A kezdeményezés tehát a nemzetállami vezetés kezéből gyorsan átcsúszott a multik kezébe.
A szabályok felálltak, aki nem e szabályok szerint működik, az a vesztes. Ilyen egyszerű lett ez a bonyolult világ.
A globális integráció mindenre kiterjedő fogalom, amely valóban minden helyen megjelenik. Maga a hatás univerzális, és ellentmondásos.
Magában foglalja az irányítás technológiai integrációját, a szabályozások és szabályok integrációját éppúgy, mint a látszólagosan ellentmondó hatásokat is: hiszen az adótechnikailag kisebb egységekre bomló vagy kiszervezett és egymásra utalt szervezetek nem az integráció elvének megfelelően működnek? A tízperces cégek nem egy-egy gazdasági akcióra jönnek létre és szimbiózisban élnek az őket létrehozó erőkkel?
Az innováció - új szó, már nem feltalálásról, fejlesztésről, szabadalmakról, technológiai ötletelésről beszélünk - valójában az integráció eszköze. Nem azért innoválunk, hogy jobb, szebb dolgokat alkossunk az emberiség üdvére, hanem azért, hogy az üzleti siker vagyis a kiválóság érdekében újabb és újabb, még nem integrált szűzföldeket hódítsunk meg.
Ilyen körülmények között természetes, hogy a klasszikus minőségügyi elképzelések - fűszerezzük azokat akármivel - humán mérőszámokkal, gazdasági szimbólumokkal, mondvacsinált folyamatokkal - nem az integráció és az innováció irányába hatnak.
Persze mindez nem ördögtől való, mint ahogy az oroszlán, a tigris, a keselyű, a szúnyog sem az; egyszerűen ilyen lett a világ és most ezek a szabályok hatnak.
Az új szabályok szerint működő világ kezdetben csak a jó arcát mutatja: növekszik a népesség, mert egyre több jut mindenből mindenkinek. Növekszenek a mutatószámok - gyakorlatilag mindenhol növekszik valamilyen mértékben a GDP - növekszik a termelés. Növekszik a kereskedelem, mert a növekvő termelés és a sok új vevő ezt megköveteli.
Két pólus alakul ki: a "fejlett" nemzetek lakóinak száma csökken, öregednek is, ugyanakkor egyre pazarlóbban, egyre szennyezettebben élnek, egyre nagyobb az energiaigényük. A "fejlődő" országokban is növekszik a fogyasztás, mert ott a kicsi többletjuttatások páratlan szaporasággal kamatoznak.
Ez a kétarcú fogyasztási és termelési boom egyre piszkosabb és egyre kizsákmányoltabb környezetet eredményez. Növekszik a széndioxid-kibocsájtás, csökken az esőerdők területe, melegszik a klíma, olvad a jég, ivóvízhiány alakul ki, termőterületek elsivatagosodnak - ismert problémák.
Az egyenlőtlenségek ellentéteket és a világ szétszakadását eredményezik: míg a fejlett országok problémája az elöregedés, a fejlődőké még mindig az alacsony várható élettartam. A jövedelmek eloszlása szégyenletesen egyenlőtlen. Az olló mindenhol nyílik: nemcsak szegény és gazdag országok között, de országon, sőt vállalatokon elül is.
Olyan iparágak és jövedelmi források bújnak elő, amelyek látszólag fenntartják a fejlődést, de a valóságos értékekhez és értékláncokhoz nem sok közük van. A munka értékének hagyományos fogalmainak helyébe gazdasági spekulációk, rémhírek, várakozások lépnek, a virtuális gazdaság léggömbjei időnként kipukkannak és nem előre jelezhető válságokat okoznak.
Ezek a válságok sem kiterjedésükben, sem okait illetően nehezen érthetőek. Például az olajár elérte a 100 dollárt hordónként, ezért tovább drágul,
a várakozások a 110 dolláros olajárra spekulálnak. Olaj ugyanannyi van mint
eddig, a korábban árfelhajtónak vélt események lenyugodtak. Már nem kereslet és kínálat, a természeti erőforrások rendelkezésre állása határozza meg az árat, hanem a várakozások és spekulációk.
És közben hová tűnik a minőség? Az elmélet szerint az elvárt minőség helyébe az abszolút jó minőségnek kellene lépnie, dehát a minőségügy is a globális hatalmi átstrukturálódás áldozatává lesz. A minőség helyébe a márka lép, a tömegnek a kínai és török utánzatok jutnak.
Mire számíthatunk?
Semmi esetre sem arra, hogy a minőségügy "független" és "abszolút" szemlélete fenntartható - vagy legalábbis az akadémiai elvi vitákon túl jelentőséggel bír majd. Biztos, hogy a globális hatalom a minőségügyet is a saját nyereségének növelésére fogja fordítani - már eddig is ezt tette, de a jövőben ez a hatás erősödni fog.
A minőségügy kulcspozíciói a jövőben elsősorban az innovációs folyamatok és a menedzsment minőségszemlélete felé fog elmozdulni, határozottan.
Vagyis a minőségügy is a globális folyamatok kiszolgálója lesz?
Lehetne ez is, de szerencsére itt összetalálkozhat a minőség és a természet: a legjobb minőség a tiszta természet, a leginnovatívabb az érintetlen természet, ezt már évmilliók alatt bebizonyította.
Nem tehetnek mást a kockázatot viselő felek - akik egyre többen lesznek - mint hogy beveszik a részvényesek közé a természetet is. Vagyis a vad és virtuális valóság helyébe újra teret fognak hódítani az etikus, társadalmi felelősséget hordozó, a fenntarthatóságot minden szempontból kiszolgáló szemléletek.
A TQM nagyképűen totálisnak vallja magát, pedig, mint láttuk, lényeges szereplőket figyelmen kívül hagy. Úgy viselkedik, mint az a színigazgató, aki szerint a színházi tűzoltó ízlése nem számít, de a színház leég és akkor már senki ízlése nem fog számítani.
Ugyanígy hiányos a BPR is - a saját folyamatok újragondolása már nem lesz elég a jövőben. Olyan filozófiák bújnak elő, mint a "nyerjünk együtt", "legyünk zöldek", "írjunk etikai kódexet", "menedzseljük a tudásunkat", stb.
Sokat segítenek ebben a minőségi modellek és díjak, bár a fenntartható fejlődési díjjal még adósak a szponzorok.
A minőségfejlesztés kiinduló pontja a szervezeti identitás felismerése és azonosítása, illetve ugyanez a folyamat a környezetre. (Lám, lám, klasszikus minőségügyi fogalmakat használunk, old. azonosítás...)
Egy vállalat szellemiségének összhangban kell lennie a környezetével - ezt Juhani Anttila fogalmazta meg, akinek holisztikus megközelítése előszörre furcsának hat, ám gondoljunk csak a vadhajtásokra, amelyek mindennél jobban jellemzik a tövet (tőkét?) amiből kihajtottak: vállalati himnusz, a lojalitás új értelmezése, a vállalati életvitel (értsd: vállalati kultúra) stb.
Miközben minden vállalat a sajátosságainak hangsúlyozására törekszik, észrevétlenül integrálódik is, hiszen belesimul abba a globális szabályrendszerbe, amely ilyen eszközökkel állítja elénk a megfelelés kényszerét.
Már rendelkezésre állnak azok a standardizálódó eszközök, amelyek a vállalati profil fenti értelmű meghatározására és működtetésére alkalmasak, de ezek még jelentek meg a minőségügyben. Az ISO most dolgozik ezen. Eszerint a vállalat az idő-teljesítmény-folytonosság-válasz koordináták által meghatározott síkon mozog, és aszerint határozza meg saját stílusát konzervatívnak vagy agresszívnak, hogy ebből a síkból mekkora helyet foglal el:
- az időtengelyen az üzlet maga ábrázolható (óvatos, ütemezett vagy agilis);
- a teljesítmény tengelyén a fókusz irányultsága (külső vagy belső);
- a folytonosság a menedzsment koordinátája (hosszú vagy rövid);
- a választengely a tevékenység jellegét ábrázolja (reaktív vagy proaktív).
A fogalmak sántítanak, mert a szabványterv még nem jelent magyar nyelven (minden szabványosítási tevékenység 90 %-át a fogalomalkotás teszi ki).
Azt tartjuk helyes szemléletnek, ha ebben a síkban elhelyezkedő konkrét pontot nem tekintjük egyben kizárólagos ítéletalkotásnak. Egy ebben az értelemben konzervatív vállalat is lehet sikeres és egy agresszív vállalat is lehet bukásra ítélt, mert ez még mindig nem a minőség és a konkrét tevékenység illetve alapeszme megnyilvánulása, csak kísérlet egy eddig nem minőségirányítási fogalomkör beépítésére a minőségügybe.
Egy vállalat rendje két szemlélettel írható le: implicit és explicit módon.
Implicit az a rend, amely a dolgokra, cselekedetekre és tudatosságra irányul, ez a mindent átható alapstruktúra, amelyben minden összefügg mindennel - mondja Juhani Anttila.
Az explicit rend ezzel szemben az, amit a jelenleg érvényes és felismert szabályok, mutatók egy vállalatról leírnak és bemutatnak, nem kis részben a vállalat saját szűrőjén keresztül.
A vállalati hatások egy régi klasszikus vállalat esetében a bizonyosság és az előre jelezhetőség irányából a környezeti és belső hatásokra a bizonytalanság és a kétségesség irányába mozdulnak el, mondja Locke és Anttila, vagyis az a feladat, hogy az explicit és az implicit rendet közelítsük egymáshoz. Hiszen az a probléma, hogy az implicit rendet néha mi magunk sem hisszük el. Vagy egy virtuális valóságban vélünk élni, aminek nem sok köze van az implicit rendhez, vagy tudjuk, mi a mi implicit rendünk, de egyre nagyobb darabokat eltitkolunk belőle.
Az összhang a két rend között nehezen teremthető meg, hiszen:
- bár minden mindennel összefügg, de sok összefüggés nem ismert;
- vannak belső önszerveződő és önszervezet csoportok, amelyek hagyományosan vagy újonnan működnek, de nem illeszkednek a folyamatokba;
- az üzleti folyamatok sokkal komplexebbek, mint amennyit feltárunk belőlük;
- a helyzetek felismerésében nem abszolút, hanem szélsőséges fogalmakat használunk: a világ nem fehér és fekete, hanem kiábrándítóan szürke;
- a döntések nem a valóságos döntési pontokon és szinteken születnek;
- az agilitás és az érettség egymásnak ellenmondó fogalmak, és nehezen használhatók egyszerre;
- a nem anyagi hatások (információ, tudás, szolgáltatások) dominánsabbak, mint az anyagi jellegűek, ugyanakkor sokkal nehezebben foghatók meg;
- mindenfajta üzlet viszonylagos és semmi sem hosszú távú: a szabályok állandóan változnak, menet közben is.
Általában két megoldás van:
- egy ösztönösen karizmatikus vezető alkalmazása,
- vagy kellemetlenül sok és folyamatosan változó struktúra.
Mindkettő nagyon nagy nyomás alá helyezi a munkatársakat és mindkettő viszonylagos: a vezetőnek elég egy rossz döntés és romokban hever a vállalat, a változó struktúra kiszaladhat a munkatársak lába alól - és megint csak romokban hever a szervezet.
A vállalat társadalmi felelősségvállalása ma még önkéntes. Jó lenne elérni, hogy ennek első lépése mindenütt a túllépés lenne az adóeltitkoláson, adóparadicsomokon, kreatív könyvelésen és hasonló stikliken, amelyeknek lehetnek nyertesei, de vesztesei sokkal többen vannak. A szociális, üzleti és környezeti szerepvállalás egysége hosszabb távon fog a jövőben profitot termelni, mint a könyörtelen természeti kizsákmányolás és az embertelenség.
Az etikus üzleti magatartásnak nagy hagyományai vannak, vissza kellene ezekhez térni. Minden etikai kódex annyit ér, amennyit betartanak belőle - és ha a megszegését komoly problémának tartják. Az Európai
Unió már kidolgozott ennek támogatására javaslatokat (EC-2004 jelű katalógus).
Vannak már szabványok a társadalmi elszámoltathatóságról és az átláthatóságról (SA-8000, AA-1000). Ezek lassan majd általánossá válnak vagy beépülnek a minőségügyi szabványokba.
Az ISO tervez egy ISO-26000 szabványt, amely útmutatás lesz a társadalmi felelősségről. Ez még javaslat, ennek főbb célkitűzései:
- úgy segíteni a szervezetet a társadalmi felelősségvállalásban, hogy megmaradjon a kulturális, környezeti és jogi sokszínűség;
- gyakorlati útmutatást adni a mindennapokra;
- középpontba állítani a teljesítményjavítást;
- növelni minden érdekelt fél bizalmát;
- összhangot teremteni a többi szabvány követelményeivel, útmutatást adni az ellentmondások feloldásához;
- közös nyelv (terminológia) kialakítása;
- széleskörűvé tenni a társadalmi tudatosságot;
- együttműködési magatartást kidolgozni az állami intézményekkel.
Az ENSZ egyik szervezete a fenntarthatósági jelentések egységesítését tűzte ki célul már 1997-ben, ma már a harmadik kiadás van használatban. Ez az alapelvek és a mérőszámok közös és egységes gyűjteményét fogalmazza meg, 13 gazdasági, 35 környezeti és 54 társadalmi mérőszámot ajánl. Elfogadása után már vége a mellébeszélésnek, konkrét mutatók teljesítésén múlik, hogy valaki "megfelel"-e vagy sem. A megfelelés kinyilvánítása nem audit-köteles. A világon jelenleg 2400 cég (Magyarországon kevesebb, mint 10) ad ki ennek megfelelő jelentést.
A fentiek megértéséhez nagyban hozzájárultak Dr. Varga Lajos kandidátus, az EOQ Magyar Nemzeti Bizottság alelnökének valamint Juhani Anttila akadémikus, a Nemzeti Minőségügyi Akadémia tagjának előadásai, amelyeket az EOQ Magyar Nemzeti Bizottságának rendezvényein tartottak. Ugyanakkor elnézést kérek a fenti szakemberektől, ha egyes kijelentéseiket és megállapításaikat nem az ő, hanem az én értelmezésemben használom. Mentségemre szolgáljon, hogy saját bőrömön sokszor mást tapasztalok, mint ők a tudomány magas szféráiban.